Nem mondhatnám, hogy gyönyörű, problémáktól mentes terhességem lett volna. Az első hónapok kellemetlenségei után jól ment minden egészen a kötelező vércukorvizsgálatig. Körülbelül hét hónapos terhes voltam akkor. Az éhgyomorra mért érték jó volt, de a terhelésest már túl magasnak találták. A terheléses azt jelenti, hogy az éhgyomri vérvétel után meg kell inni két-három deci vízben feloldott hetvenöt gramm glukózt, vagyis szőlőcukrot. Otthon egy hét alatt sem iszik meg ennyit az ember, a vizsgálat hihetetlen túlterhelést jelent. Lehet ugyan ízesíteni akár egy liter citromlével is, mégis ihatatlan marad. Egy óra elteltével újból vért vesznek. A vércukorszintem 9,2 mmol/liter lett. Ez már terhességi cukorbajra utalt, ezért nagyon szigorú diétára volt szükség. Előre meg kellett tervezni minden étkezést, és ki kellett számolni a szénhidrát mennyiséget.
Emlékszem, a szőlőt szemenként lecsipegettem, és lemértem, hányat ehetek meg.
De az igazi kínzások a hetente ismételt terheléses vércukorvizsgálatok voltak. Reggel hatkor elindultam vonattal – mert üres gyomorral nem mertem vezetni – negyed nyolctól vérvétel, majd cukroslötty-ivás, amitől émelyegni kezdtem, majd egy óra után megint vérvétel, és csak ez után ehettem valamit. Terhesgondozás címén körülbelül négy órát éheztettek. A harmadik vizsgálatot a nővér rosszul rendelte, ezért négyszer szúrtak meg, éhgyomorra, majd harminc, hatvan, kilencven perc múlva is. Az eredménygörbe csak akkor lett volna teljes, ha a százhuszadik percben is lett volna mintavétel. Mivel ez nem volt, ezért tulajdonképpen fölöslegesen szenvedtem végig a vizsgálatot. A diéták nem vezettek sikerre – pedig pontosan betartottam az előírást –, ezért az orvosom diabéteszes rendelésre küldött. Ott megspékelték az egészet vizeletgyűjtéssel is, sőt még szigorúbb diétát írtak elő. A vizeletgyűjtés azt jelenti, hogy az egész napi vizeletet össze kellett gyűjteni egy nagy tartályba, a nap végén lemérni, hány litert pisilt az ember, és az eredményt be kellett jelenteni a következő rendelésen. A harminchatodik héten azzal rémisztgetett az ottani doktornő, hogy ha szigorúbb diétával sem megy a normál érték közelébe a vércukrom, akkor be kell feküdnöm a kórházba. Persze nem a terhespatológiára, ahol legalább sorstársai között van az ember, hanem a belgyógyászatra csupa idős, tényleg beteg ember közé.
Ekkor bedobtam a törülközőt, és megtagadtam a további kínzásokat. Soha többé még csak a közelébe sem mentem a diabéteszes rendelésnek. Attól kezdve úgy ettem, ahogy megkívántam, de nem vittem túlzásba.
A harminckilencedik héten, egy pénteki napon hajnali fél háromkor felébredtem, mert rosszul éreztem magam. Pár óra leforgása alatt ötször hánytam, és többször hasmenésem volt. Azt hittem, az előző napi vacsora miatt, de mint később kiderült, a szülés kezdődött így. Legalább nem volt szükség beöntésre, mert teljesen kiürültem. A derekam borzasztóan fájt. Feküdni, ülni nem tudtam, így hát egészen reggelig fel-alá mászkáltam a lakásban. A férjem reggel felé próbálta lejegyezni, hogy hány percesek a fájások, de csak olyanokat mondtam, hogy na most talán ez a fájás… nem, nem mégse… de mégis, satöbbi. Reggel hétkor úgy döntöttünk, hogy most már bemegyünk a kórházba, hátha szülünk. A kocsiban két fájás között szundítottam egy keveset. A parkolóból már csak igen lassan jutottam be a szülészetre, mert elég sűrűn jöttek a fájások. Végül csak sikerült felcammogni a második emeletre. Pont akkor folyt el a magzatvíz, amikor felmásztam a vizsgálóasztalra, majd közölte a nővér, hogy a méhszájam már tűnőfélben van. “Rohantunk” szülni, már nem engedtek sehova. Sajnos nem az IKEA-s szülőszobába kísértek, pedig ha jól láttam, az éppen üres volt. Nemsokára a férjem is bejöhetett.
Fekve nagyon szenvedtem a szülőágyon, ezért egy idő után lemásztam róla, és a férjem segítségével guggolva vajúdtam. Jó ütemben tágultam tovább ebben a helyzetben.
Úgy terveztem, hogy szülőszéken fogok szülni, a terhesrendelésen ezt meg is beszéltük, de sajnos a fogadott orvosom a szülőszobában ezt már nem találta jó ötletnek – ezért minden vizsgálathoz fel kellett mászni az ágyra. Utoljára bekötötték a lábamat a kengyelbe, így hát lebegő ülésben kellett szülnöm. Ebben a pózban viszont a levegővételek sem úgy sikerültek, ahogy kellett volna. Az ötödik nyomásra – jó nagy gátmetszéssel, ami csak hét hónap alatt gyógyult meg – 1999. október huszonkilencedikén, tíz óra huszonöt perckor – összesen hét és fél óra alatt – megszületett Vanda nevű kislányom. 3850 grammal és 54 centiméterrel. Hozzám képest elég nagy baba volt. Ugyanis a terhességi cukorbaj egyik szövődménye lehet a túl nagy súlyú baba. A sok diéta sem hagyott nyomot rajta. Rögtön a hasamra tették, de nem szopott, csak pihent egy kicsi. Amíg engem varrtak, babuci az apuci karjában nézelődött. Ott ültek mellettem a széken, mert a férjem már nem bírta a véres jeleneteket (a gátmetszésnél rogyott le a székre). A kétórás megfigyelés alatt nem lehettünk együtt a babával, elvitték a csecsemőosztályra, pedig semmi baja sem volt. Illetve volt, de ezt a kórház nem árulta el nekünk. Csak mikor hazamentünk, akkor állapította meg a házi gyermekorvos, hogy a jobb kulcscsontja el van törve. Ezért nem tudott azon az oldalán fekve szopni. A hónom alatt “lógva” szopott inkább. Tovább nehezítette a szopást, hogy besárgult egy kicsit, emiatt nagyon aluszékony volt. Amikor éppen ébren volt, akkor jó sokat szopott, ezért nem tartottak bent tovább a kórházban, mint a szokásos idő. Nappali baba-mama szobában voltunk, így már a kórházban is igény szerint tudtam szoptatni, de nincs kizárva, hogy éjszaka adtak neki pótlást.
A szobában volt digitális mérleg, ezen kellett volna mérni, hogy mennyit evett a baba. Szerintem sokkal jobb “mérleg” a baba hasa. Rá kell bízni, mikor és mennyit eszik.
Amúgy jó volt a kórházban (Budapest, Szent Imre kórház), már amennyire egy kórházban jó lehet. Nagyon rokonszenves volt a bába, aki szülni segített nekem, és a csecsemős nővérek is kedvesen bántak velünk. De orvost biztos, hogy nem választok a következő szülésemnél. Teljesen fölösleges, csak pénzkidobás. Harmincezer forintot kellett fizetnem az orvosnak, mégsem szülhettem úgy, ahogyan én akartam. Legközelebb inkább bábát keresek, aki jól ért a gátvédelemhez, orvost csak akkor lássak, amikor valami baj van.
Árva Katalin