Vidéki vagyok, de Budapesten szültem a Szent Imre Kórházban, így felköltöztem a rokonaimhoz, és türelmetlenül, hatalmas pocakkal várakoztam. Számoltam a fájások közti időt a jóslófájások idején, abban reménykedtem, hogy nem múlnak el, de mindig elmúltak. Aztán március 12-én befeküdtem a kórházba, mert úgy éreztem, ott nagyobb biztonságban vagyok. Megbeszéltük az orvosommal, hogy szerdán, március 14-én megindítják a szülést. Azt mondták, könnyű szülésem lesz. Én ugyanígy gondoltam, egész terhességem idején arra kértem a babámat, hogy hamar bújjon ki, mert az neki is, és nekem is jó.
Március 14-én reggel negyed nyolckor az orvosom a méhszájamhoz helyezett egy kis tablettát. Még most is itt cseng a fülemben, ahogy a Professzor úr azt mondja: „kicsi a bors, de erős”. Jót nevettünk ezen. Cseppet sem voltam ideges. Rögtön hárompercesek lettek a méhösszehúzódások. Közben megérkezett választott szülésznőm, Zsuzsa is. Megkaptam a beöntést, ami nekem nagyon jólesett, mert megkönnyebbülést éreztem, és Zsuzsa leborotvált. Aznap nagyüzem volt a szülőszobán, egyszerre szeretett volna szülni mindenki, így az egyszemélyes szobámban vajúdtam. Fél tizenegyig „kellemes” fájásaim voltak, akkor érkezett meg a férjem és az édesanyám, és akkor kerültem be az IKEA-szobába vajúdni. Attól kezdve viszont erősödtek a fájások, kétpercenként jöttek, és sokáig tartottak. Kipróbáltam a kádat, de nem tudtam kényelmesen elhelyezkedni, és fáztam is. Végül a franciaágyon kötöttem ki, hol a jobb oldalamon, hol a bal oldalamon, ezzel segítve a tágulást. Erőm nem volt felállni, bár néha Zsuzsa rávett egy-egy fájás erejéig. A férjem hol simogatott, hol csak egyszerűen fogta a kezem. Másra nem is vágytam. Repültek a percek. Az orvosom néha bejött, érdeklődött, hogy állnak a dolgok. Fél tizenkettőkor burkot repesztett, és azt mondta, egy órára baba lesz. Boldog voltam, és elkezdtem visszafelé számlálni az időt. Negyed egy körül elindultak a tolófájások. Mivel szülőszéken szerettem volna szülni, leültünk oda, akkor már az Anyukámmal, hiszen a férjem a szülésnél nem akart bent lenni. Anyukám rengeteg erőt és biztatást adott. Tolófájás tolófájást követett, én pedig nyomtam, ahogy tudtam. Egykor bejött az orvosom, és azt mondta, menjünk át a hagyományos szülőszobába, segíteni kell a kicsinek kijönni, mert egyedül nem tud. A magzatvíz zöld lett, a szívecskéje is lassabban vert. Miközben átsétáltam, jött egy nagyon erős tolófájás, ami végül is nagyot lendített a szülésen. Felfeküdtem az ágyra, és a második tolófájásra tíz perc múlva megszületett Lili Hanna 3,70 kilogrammal és 58 centiméterrel, segítség nélkül. Nem sírt, csak nyöszörgött, de azt is talán csak két percig. Rögtön elvitték leszívni az orrát, anyukám pedig szaladt a férjemért, aki kint várt. Három perc után már felöltöztetve kaptuk vissza Lilit. Nézelődött a nagy szemeivel. Sajnos nagyon sok vért vesztettem, nem volt erőm megfogni a kicsi babámat, de miután összevarrták a gátsebemet, visszahozták az én kicsikémet – aki addig az Apukájával és a nagymamájával volt az IKEA-szobában – mellre tettem, és ügyesen szopizott, mintha addig is azt tette volna. A tejem csak az ötödik nap indult be, de addig is nagyon gyakran mellre tettem Lilit. A gátsebem sem okozott semmi problémát, már a szülés utáni napon rendesen ültem, és nem éreztem semmi fájdalmat. Azt szoktam mondani, felejthetetlen és csodálatos szülésem volt. Fájt ugyan, de hol van az már… Sokat köszönhetek orvosomnak, dr. Rákóczi István professzornak és a szülésznőmnek, Fantha Zsuzsának, akikkel a következő babámat is szülni szeretném.
Andics Anikó, Dunaújváros