Amikor pozitív lett a tesztem, nagyon boldog voltam, mint mindenki, aki várja gyermekét. Sok olyan történetet hallottam másoktól, amelyek félelmet keltettek bennem. Ám ahogy egyre közeledett a szülés időpontja, inkább a jó érzések kerekedtek felül. Sosem felejtem el azt a kedves fogadtatást, támogatást, amit a munkahelyemen kaptam. Talán azért is döntöttem úgy, hogy egészen július végéig dolgozom. Augusztus 13-ra voltam kiírva, de már július végén nyitott volt a méhszájam, fogadott orvosom mondta is, hogy baba lesz. Türelmetlen voltam már nagyon. Végül semmi sem lett abból, hogy július végéig dolgozom, mert július közepén olyan hátfájásom lett, hogy azt mondtam, inkább pihenek, és készülök a vizsgákra. Mivel az orvosom ezután szabadságra ment, egyik kollégájához irányított a Baross utcai I. Számú Női Klinikára. Féltem és izgultam, de kellemes csalódás ért. Új orvosom kedves volt, minden kérdésemre válaszolt, és megbeszéltük, hogy ha nem indul meg hamarabb a szülés, akkor hétfőn találkozunk, és magzatvízvizsgálatot végez. Megbeszéltem a Kisasszonnyal, hogy jó lenne, ha nem kellene ilyen tortúrán átesnem, s ő szót is fogadott. Kissé bizonytalan voltam ugyan, hogy ez már tényleg a szülés-e, ezért délután három körül felhívtam a szülésznőm, hogy mi legyen, hol van. Megbeszéltük, hogy fél hétre menjünk be. Jó volt, hogy ott volt a párom, ezt mindenkinek csak ajánlani tudom, sőt a választott szülésznőt is. Megvizsgált az ügyeletes orvos, a szülésznőm, Timi, majd eljött a borotválás, beöntés ideje. Zuhanyozás után elfoglaltuk a gyönyörű szülőszobát, és már csak várni kellett, hogy táguljak, de ez nehezen ment. Timi javasolta, hogy sétáljak. Megnyugtatott, hogy választhatok, mit csináljak. Robi borzasztóan izgult, és mivel dohányzik, ki-kiment a kórház elé. Anyával telefonon tartottuk a kapcsolatot. Éjfél után burkot repesztett a kedves doktor úr, kaptam infúziót is, hogy gyakoribbak legyenek a méhösszehúzódások. Az előbbi megtette hatását, már háromujjnyira tágultam. Éjfél után nem sokkal anyu hívott, és köszöntött szülinapom alkalmából. Ekkor tudatosult bennem, hogy a lányom pont az én szülinapomon fog világra jönni.
Kedves párom ismét kiment, de rosszul tette, mert arra már nem gondolt, hogy mi lesz, ha nem tud visszajönni.
Alighogy édesanyám letette a telefont, ismét hívást kaptunk. Ekkor már tolnom kellett, hiába mondta nekem Timi, hogy ne nyomjak, nehéz volt nem azt tenni, amire késztetést éreztem. A telefonnál a párom kétségbeesett hangja: „Timi, engedj be, mert bezárták az ajtót, és nem tudok bejönni, hiába csöngetek!” Mondanom sem kell, hogy nagy fájdalmaim közepette is jókorát derültem, elképzeltem, ahogy odakint toporzékol. Visszatérve a szüléshez, hívták Garamvölgyi doktor urat, Timi pikk-pakk szétszedte a szülőágyat, én pedig úgy tettem, ahogy ők mondták. Még megvizsgált a doktor úr, megkérdezte, biztos úgy érzem-e, hogy nyomnom kell. Rám bízták. Eltűnt a méhszájam, és akkor éreztem, hogy Viki és én annyira egyet akarunk. Tudtam, ki akar jönni, ő is, én is összeszedtük hát az erőnket. Négy tolás után, a huszonötödik szülinapomra megkaptam életem legszebb ajándékát, gyönyörű, egészséges, 4 kilós és 56 centis kislányomat, Viktória Évát, aki 1 óra 55 perckor jött a világra. Timi gyorsan rendbe tette, sajnálom, hogy nem szoptathattam meg, és nem tették a hasamra. Apukája hozta vissza nekem, együtt lehettünk még két órát. Robi nagyon büszke volt a gyönyörű lányára. A tágulás nagyon fájt, a kitolás viszont hamar ment. Én csak 156 centi magas vagyok, a baba pedig viszonylag nagy lett, ezért nagyon legyengültem. Timi biztatott, hogy menjek, zuhanyozzak le. Hiába próbáltam, nem ment, az ájulás kerülgetett. Úgyhogy tolókocsiban vittek a kórterembe. Fél hatkor kihozták Vikit, megpróbáltam szoptatni, ment is. Aztán jött a lehető legrosszabb dolog, amit nagyon megbántam. Nem tudom, miért fogadtam el azt az ostoba tanácsot, amit egy csecsemőstől kaptam. Cumisüvegben teát hozott be, és azt mondta, hogy mivel nagyon meleg van, nyugodtan adhatunk neki. Most már annyit olvastam erről, hogy tudom, nem kellett volna, hiszen a tejcsi első része éppen szomjoltó. Bánom, hogy a Kismamát már nem terhességem alatt kezdtem el olvasni, hiszen annyi jó tanács van benne mindig. Adtam neki teát, ivott és elaludt. Később felébredt, hát újra adtam neki, persze teát. Szopott tejet is, de még nem fogtam fel, hogy egyre kevesebbet. Aztán hazajöhettünk a kórházból, és Viki folyton csak ordított, persze, hiszen éhes volt. Nem tudtam, mit tegyek. Szerencsére a szomszédunkba egy csecsemőgondozó költözött a családjával. Erika sokat segített nekem, megmutatta, hogyan kell fejni, mert Viki itthon már szopni sem akart. Nem tudtam tökéletesen megtanulni kézzel fejni, így édesanyám és a férjem volt az, aki segített. Aztán beszereztünk egy elektromos fejőgépet, és azzal fejtem nap mint nap, miután Viki kényelmesen megitta cumisüvegből a tejet. Ezúton üzenem mindenkinek, hogy legyen sokkal kitartóbb, mint én voltam. Az biztos, ha lesz még egy baba, azt már mindenféleképpen szoptatni fogom. Viki éppen ma 14 hónapos! Még ma is fejek, és adok le tejet a Heim Pál Kórházban a rászoruló gyerekeknek. Viki még kétszer kap anyatejet naponta, reggel és este. Jólesett, hogy az egyik Kismamában Varga Mónika így ismeretlenül is köszönetet mondott nekünk, tejadó édesanyáknak. Köszönöm, hogy említést tett rólunk. Még egy dolog: senki ne féljen a tejleadástól! Nem teljesíthetetlen, amit kérnek. Szerintem egy próbát mindenképp megér, hogy Te is tudj adni és segíteni. Ha megpróbálod, meglátod, hogy tényleg rutinná fog válni, belesimul a napi teendők közé a fertőtlenítés, fejés. Abban biztos vagyok, hogy ha lesz még egy babám, mindent megpróbálok, hogy szoptathassam, és az is biztos, hogy a segítségre szoruló babák rám akkor is számíthatnak!
Zsombokné Megrin Éva
Megjelent a Kismama magazin 2002/9-es számában.