Szabad itt szoptatni?

Mostanában viszont azon kapom magam, hogy jól körülnézek, mielőtt letelepednék a babával egy jó kis szopira valahová. Akkor jutott ez eszembe, amikor óriási örömömre végre elkészült A hónap témája című összeállításunk. A Szoptatás Világhetének tiszteletére öt magyar sztármamával készítettünk interjút saját élményeikről, tapasztalataikról. Boldogan, meghatottan böngésztem a sorokat: a címlapokról, plakátokról, tévéképernyőről jól ismert nők, akikről betéve tudja minden sztármagazin-olvasó, ki a párja, hol nyaral, hány kiló és mit eszik, most végre olyasmiről beszélnek, ami a Kismama olvasóit érdekli. A legintimebb szoptatós történeteiket mesélték el nekünk. Hálás vagyok az őszinteségükért. Talán nem is tudják, micsoda ereje lehet a példájuknak! Én például szívből irigylem Onyutha Juditot (kurzív), aki olyan országban él ötéves koráig, ahol úton-útfélen szoptatott mindenki. Ekkor döbbentem rá: úgy jutottam el az első szülésig, hogy soha szoptató nőt addig láttam. Ezzel, ha nem tévedek, nem vagyok egyedül. Nem tudom, Önök mit tapasztalnak jártukban-keltükben, mert én bizony meg nem tudnám mondani, hol és mikor gyönyörködtem utoljára a madonnai szépségű látványban, ahogy anya és kisbabája szemérmesen összebújnak, talán a szoptatás kedvéért, talán csak mert ehhez támadt kedvük.
Az évek során olvasói levelek tömegei, névtelenül internetező kismamák százai ébresztettek rá, hogy amit én gátlástalanul művelek a nyilvánosság előtt, az minden, csak nem normális itt és most, Magyarországon. Mert megbotránkoztatja a néniket-bácsikat, zavarba hozza a serdülőket. Különben is: ha idecsöppenne közénk egy marslakó, a látvány alapján biztosan úgy ítélne: a normális dolog az a cumi meg a cumisüveg! Minden játékboltban ott díszeleg a műanyagbabák szájában. Ha a kis űrlény kinyitná a kedvenc vakondos mesekönyvemet, tapasztalná, hogy az erdőben is így van ez! A nyuszimama megszüli három kisnyusziját, a vakond pedig örömében rögtön hozza a három cumisüveget! Ha tévét is nézhetne a marslakó, gyorsan megtanulná, hogy minden szülészeti riport után kötelezően megjelenik egy árva gumicumi képe, ez utal a csecsemőre ugyanis. Látta már esetleg valaki, hogy azokat a kicsi babákat meg is lehet esetleg szoptatni?
Persze nem panaszkodom, én csak rokonszenves pillantásokkal találkoztam, ha éppen útközben éhezett meg valamelyik gyerekem. Mégis sokkal óvatosabb lettem: azt is tudom, hogy a látvány bánthatja azokat a mamákat, akiknek minden igyekezetük ellenére sem ment a szoptatás úgy, ahogy szerették volna. Tudhatom-e, hány átvirrasztott, végigsírt éjszaka emlékével él az az anya, akinek – mondjuk – a folyamatos tápszeres pótlás során elapadt a teje, és senki nem tudott segíteni neki?
Szabad itt szoptatni? Talán tegnap meg kellett volna kérdeznem. Kicsi Petimmel a karomon a két nagyobbért mentem az oviba. Míg kiscsoportok lányom beleküzdi a lábát a szandáljába, leültünk az öltöző pöttöm padjára. Na, Petinek sem kell több: két dundi kezével húzza le rólam az inget, fúrja az arcát a gombok közé. Körülnézek, ki látja, bár nincs mit tenni, itt szopi lesz. Jönnek-mennek szülők, gyerekek, dadusok, óvó nénik. A sorrend azért egyértelmű: előbb az éhes baba, és csak utána jöhet a tapintat. Próbálok sehova se nézni, mint ha ott se lennénk mi ketten. Azért körülnéztem újra, miközben Peti már jókat kortyol, és láthatóan cseppet sem zavartatja magát. Pillanatok alatt aprócska lányok vettek körül bennünket, egymás szavába vágva csicseregtek:
–-Anyu, nézd, mit csinál a baba! Miért csinálja ezt? Olyan aranyos! Anyu, szopibaba! Én is kérek! Otthon kaphatok egy kicsit? Minden baba így szopizik?
Hallottam az egyik mama hangját is
– Nemrég te is ugyanígy szopiztál, emlékszel?
Az én cserfes kislányom is felpattant erre:
– Ő a mi babánk, a Peti! Azért szopizik, mert még kicsi, és nem ehet jégkrémet!