Szülõszoba

A szerkesztőségben talán csak én bizakodtam az utolsó pillanatig – még akkor is, amikor a kismamát másnap reggel hét órára burokrepesztésre rendelte be választott orvosa –, hogy újra átélhetem a szülés gyönyörűségét. Hogy

A burokrepesztés után Bruckner Ilona bába a magzat szívhangját ellenőrzi

semmihez sem hasonlítható, katartikus élményben lesz részem, mert együtt szoríthatok valakivel, aki szemem láttára válik majd édesanyává. Titkon azt is reméltem talán, hogy hasznossá tehetem magam a vajúdás óráiban, néha felválthatom Krisztina édesanyját, aki elkísérte lányát a nagy napra.
Fotós kolléganőmmel nagy szervezkedésben voltunk, le ne maradjunk az eseményekről. Három héttel a várható időpont előtt már csak úgy engedtem el őt egy hosszú hétvégére, hogy helyettest állított. Sosem lehet tudni! Én is pont három héttel hamarabb szültem. Aztán ahogy teltek a napok, egyre biztosabbak voltunk abban, hogy éppen ma éjszaka, ma már biztosan érkezik a riasztás. Hiszen két héttel előbb vagy ugyanennyivel később teljesen rendjén való a szülés. Legalábbis a népi bölcsesség így tartja.

Krisztina regénye
De ne vágjunk a dolgok elébe, ismerkedjünk meg előbb Szabó Krisztinával, hiszen cseppet sem szokványos az élete. Már kicsi lány korában is átélte, hogy a dolgok nem feltétlenül úgy alakulnak, ahogy ő elképzeli. Tizenkét éves volt, amikor egy nap az édesapjával felszállt a vonatra, és meg sem álltak Németországig. Hátrahagyva édesanyát, nagymamát, otthont, iskolatársakat. Bentlakásos iskolák, egyetem, az első munkahely, az első szerelem – ez mind-mind a 80-as években érte. A Ludwig-Maximilian Egyetemen gazdaságföldrajz és szociálgeográfia szakon végzett 1995-ben, s most már diplomás, felnőtt nőként úgy gondolta, búcsút vesz édesapjától, és hazajön. Bízott abban, hogy az elszalasztott évek pótolhatók, hogy újra egymásra találnak édesanyjával, s ebben szerencsére nem kellett csalódnia, ám az óhaza nem fogadta tárt karokkal. Nehezen talált munkahelyet, s ha mégis, akkor pedig munkahelyi intrikák, féltékenység akadályozták a boldogulását. Sebaj! Azért mindig feltalálta magát, lakást vásárolt, közben volt aerobikoktató, fotómodell, ezek legalább szórakoztatták, és jó kondiban tartották.
Ám nemcsak a karrier indult nehezen, párt sem talált könnyen, mígnem egyszer csak bekopogtatott a nagy szerelem is. Hamarosan gyereket is szerettek volna, azonban ez sem ment egyszerűen. Persze Krisztinát nem olyan fából faragták, hogy tétlenül várakozzon. Először egyedül próbált a probléma végére járni, azután párjával is megbeszélte, hogy tenniük kell valamit, ha csakugyan gyereket akarnak. És mindketten akartak. Ment az orvoshoz, elvégeztette a vizsgálatokat, és a kilátásba helyezett mesterséges megtermékenyítés gondolata sem riasztotta el. A huszonnegyedik órában Krisztina orvosi segítség nélkül esett teherbe. Nagy volt az öröm, a kispapa is lelkesnek és boldognak tűnt.
Krisztina utóbb már nem tudja felidézni azt a pillanatot, amikor egyszerre minden széthullott. „Párja” – Krisztina akaratának megfelelően Boldizsár nem kapja meg vér szerinti apja nevét – divatos hivatását felcserélte egy olyanra, amihez korábban semmi köze nem volt. Talán ezzel is tiltakozott és fellázadt

Anya és lánya már tudják, hogy a kisfiú császármetszéssel fog megszületni

minden ellen, amit eddig tett, ígért? Sosem fogjuk megtudni, hacsak ő nem jelentkezik, hogy szeretné elmesélni a saját változatát! Egyik percről a másikra hátat fordított a várandós nőnek és születendő fiának is. Elvitte a könyveit, a ruháit, és véget ért közös életük.
Krisztina tartotta magát, nem omlott össze, nem is tehette, hiszen szíve alatt hordta a kisfiát, aki már akkor mindennél és mindenkinél többet jelentett számára. Ahogy közeledett a szülés, egyre kevésbe sóvárgott a férfi szeretete után, nem reménykedett, úgy tűnt, tökéletesen megtalálta a lelki békéjét.

Akkor ma szülünk…
Május 28-án virradt fel végül Krisztina és kisfia nagy napja. Csütörtök éjjel volt az utolsó lehetőség, hogy a kisfiú önként elinduljon a nagy útra. Az előző héten a kismama már minden áldott nap besétált a Ferenc körútról a Szabolcs utcába, hogy a doktorok és a választott bába, Bruckner Ilona ellenőrizzék, mi újság odabent, mit csinál Boldizsár, van-e elég magzatvize, beékelődött-e már a fejecskéje a medencébe. Közben Krisztina orvosa, Egyed Jenő professzor négy napra Párizsba utazott egy konferenciára. Mondtuk is, lehet, hogy azért nem indul a szülés, mert Krisztina meg akarja őt várni – nagyon bízott az orvosában, szerette volna, ha ő van mellette, hiszen még a „gyerekcsinálós” időszakból ismeri, akkor is ő biztatta, hogy nincs semmi szervi baja, se neki, se a párjának, hamarosan össze fog jönni az a kis lurkó.
Ám ha ez így lett volna, csütörtökön már szülhettünk volna, hiszen visszajött a professzor. Ezen a napon a szokásos rutin mellett magzatvízvizsgálatot is elrendelt a professzor úr, és ekkor döntött: nem kockáztat, a további várakozás már veszélyes lehet.

„Nincs mire várni!”
A szokásos menetrend ilyenkor az, hogy a kismama reggel hétre érkezik, és azonnal elvégzik a burokrepesztést. Így esett hát, hogy ez a csütörtök éjjel lett volna az utolsó alkalom, hogy mégiscsak magától induljon meg a szülés. A riasztás azonban ezúttal is elmaradt.
Krisztina és édesanyja megelőzött minket, pedig mi is ott voltunk pontosan hétkor. Zöld műtősruhába öltöztünk, és vártuk a hírt, mikor mehetünk mi is a szülőszobába, hogy jobbról-balról szorongassuk a leendő mama kezét. Egyed professzor kijövetele jelezte, hogy elérkezett a mi időnk. S bár rögtön láttuk, hogy a doktor úr nem rajong a sajtóért és a szereplésért, azért annyit megtudtunk tőle, mi várható.
– A kismama hét nappal túl van a terminuson, ez már túlhordás a javából.

A gerinccsatornába adott érzéstelenítő deréktól lefelé tökéletesen blokkolja a fájdalomérzést

Európában ennél tovább sehol nem várnak. Csak Angliában láttam kéthetes túlhordást, megjegyzem, furcsállottam is nagyon. Krisztina esetében nincs mire várni. Éretlen még a méhszáj, nem úgy néz ki, hogy egy-két napon belül spontán beindulna a szülés. A baba feje nincs beékelődve, ezt a vizsgálatnál pontosan lehet érezni: ott lötyög a medencebement fölött. A beékelődött babafejet már nem lehet megmozdítani. Az törné magának az utat, tágítaná a szülőcsatornát. Erről a jelen helyzetben szó sincsen. A tegnapi vizsgálatnál enyhén zavaros volt a magzatvíz, és már meglehetősen kevés is. Most burkot repesztettem, egy óra múlva bekötjük az oxitocin-infúziót, meglátjuk, mi történik. Ha nem indulnak be az erőteljes és rendszeres méhösszehúzódások, akkor császár lesz. Én is jobban szeretek szülést vezetni, mint vágni, de nagy a felelősség – summázza a körülményeket. – Krisztina harmincnégy éves, ráadásul nehezen jött össze ez a baba. Sajnos, nem várhatunk tovább! – aztán megy is, hiszen egy emelettel lejjebb is várnak rá a páciensek.

Ebből műtét lesz!
Odabent csendes a szülőszoba. Egyetlen függöny mögül hallatszik csak halk mocorgás, de az itt vajúdó kismama is távol van még a szüléstől. De jó lenne,

óra 43 perc. Ebben a pillanatban húzzák ki Boldizsárt az anyaméhből

ha a mi Krisztinánk tartana már ott! Ám ő még nagyon virgonc. És reménykedik. Izgul és reménykedik. Nem tud mást tenni. Úgy dönt, felkel, a függőleges helyzet, egy kis jövés-menés, lépcsőzés hátha felgyorsítja az eseményeket. Persze a szülésre gondol. Kísérgetjük a lépcsőn, kérdezzük, mit érez. Semmit. Most még a baba is meghúzza magát. Mintha már nem lenne annyira biztos a dolgában, talán mégis indulni kéne. De a kapu zárva, és ő, bár nagy és erős legény, nem képes olyan gyorsan kinyitni.
A leendő nagymama kezdi átértékelni az eseményeket, próbálja meggyőzni a lányát, tán még jobb is lesz a császár, hiszen ki tudja, még ha be is indulnának a fájások, akár huszonnégy óra is eltelhet, mire kínok és gyötrelmek között meg tudná szülni ezt a nagy fiút.
Hamar eltelik az óra, vissza az ágyba. Ilona, vagy ahogy mindenki hívja: Ica, a bába nem beszél sokat, de mosolyával, halk szavaival végtelenül megnyugtató. Most az a dolga, hogy bekösse a kanült Krisztina vénájába. Egyelőre az oxitocin, vagyis a méhösszehúzódásokat serkentő szer csöpög a véráramba.

Fejlett, erős kisbaba született!

És láss csodát, az összehúzódásokat mérő műszer kileng. Ilyenkor Boldizsár kicsi szíve is gyorsabban ver. És már Krisztina is érez valami kis kaparászást odabent. Semmi kétség, ezek összehúzódások. Most egy kis elégedett fintor jelzi, hogy ez fájt. Ez már valami. Mi azonban nem ilyenekre várunk, szeretnénk, hogy egy kicsit szenvedjen, sóhajtozzon. Zsuzsa biztatja a lányát, ne fogja vissza magát, nem kell viselkednie. Erre azonban nincs szükség, fél óra sem telik el, a fájások, mintha elvágták volna, abbamaradnak. Megérkezik a professzor úr, leül Krisztina mellé, ez már rossz jel. Ha csak úgy futtában beszélnének pár szót, még azt jelentené, lát reményt. Hogy leült, az már nagy beszélgetés. Krisztinánál kicsit eltörik a mécses, de a lelke mélyén már ő is tudja, hogy a kisfia odabent csücsül, és lehet, hogy már cseppet sem élvezi a világon mindennél jobbnak kikiáltott, szűk anyaméhet.

Boldizsár születése
Saját lábán megy át a műtőbe, Ica kíséri. Beszélgetnek, nem halljuk, de

Kicsi testét hófehér, puha gyolcsba bugyolálják

Krisztina már mosolyog. Vagy talán sír és nevet egyszerre. Biztos, hogy tudott olyat mondani a tapasztalt bába, ami megnyugtatta.
A műtőben az aneszteziológussal megbeszélik a fájdalomcsillapítás módját, és ahogy szinte minden császármetszés esetében, a spinális érzéstelenítés mellett döntenek. Krisztina aláír, lefekszik, hagyja, hogy kezét-lábát leszíjazzák. Öten is körülállják, testét paravánnal takarják el, hogy ne lássa, mi történik. Fájdalmat nem érez, csak azt, hogy valamit húznak ki a testéből. És a következő pillanatban már ott érzi magán a lucskos kis testet, hallja az erőteljes sírást. Aztán megtörölgetik a gyönyörű hajasbabát, és odateszik a mamája arcához, hogy lássa és ismerkedjenek.
– Boldizsár 4000 gramm, 53 centiméter. Makkegészséges, fejlett kisbaba, a bőre rózsaszín. Semmi kétség: Apgar 9/10. – Ezúttal a tények rögzítésén kívül nem akadt dolga dr. Nádor Csaba gyerekorvosnak az újszülöttel.

A bába segít az első mellretételnél, de a kisfiút szerencsére nem kell biztatni, jóízűen szopizik fél órával megszületése után

Hírnök jő…
Az első hírnök, aki a műtőből kilép, Golyó, a műtős. – Gyönyörű kisfiú – jelenti a most már valóban nagymamának, hangja betölti a csendes folyosót. – Ekkora fütyije van! – és hüvelyk-és mutatóujja között jókora rést hagyva jelzi, hogy klassz férfi lesz belőle.
A pityergés ezúttal elmaradt, csak nevetünk, és nagyon várjuk, hogy újra nyíljon a csapóajtó, ahol most már Boldizsár érkezik, teljes életnagyságban.

Köszönjük a az Országos Gyógyintézeti Központ Szülészeti Klinikájának, hogy lehetővé tették a riport elkészülését

Hajnal Éva
fotó: Rátkai Éva