Mama, de jó, hogy neked még mindig van tejecskéd! mondja Eszter lányom, miközben az ölembe férkőzik, és nagy odaadással, elégedetten szopni kezd. Nem sok anya hallhat ilyen szabatos mondatot szoptatott gyermeke szájából, de esetünkben ez teljesen természetes, hiszen Eszter már hároméves is elmúlt. A leendő óvodás reggel és este esetenként napközben is odabújik hozzám, és néhány percre mindketten átadjuk magunkat a több mint három év után is csodálatos, szívmelengető élvezetnek. Nem érzem magam különcnek, életem egyéb területein mindig a középúton próbáltam járni, így a magam is csodálkozom azon, hogy ilyen hosszú ideje tart ez az egyedülálló, intim kapcsolat. Vajon mi vitt minket erre az útra? Most már szerencsére csak magamat kérdezem, mert egy ideje elmaradtak a csodálkozó, rosszalló vagy kifejezetten dühös kérdések: Meddig fogod még szoptatni? Szopik még? Mikor választod már el? Mindenki azt feltételezi, hogy már megtörtént a dolog, így vagy úgy, de elváltunk egymástól. Így már nincs szükség arra, hogy kettőnk helyett is védekezzem, magyarázkodjam, dühöngjek vagy meneküljek. A társadalom, amely meghökkentő csökönyösséggel próbálja rákényszeríteni az anyákat arra, hogy ha már elkezdték, mielőbb hagyjanak fel ezzel a régimódi, szégyellnivaló szokással, a szoptatással, engem, minket már nem tekint célpontjának.
Nemrégiben valaki mégis megkérdezte Esztert, hogy meddig akar még szopni. Tízéves koromig, vágta rá a lányom, majd hozzátette, magyarázatképpen: Szükségem van rá. Igen, szüksége van rá, így egyszerűen, de nekem is elég sokáig tartott, amíg ezt elfogadtam. Amikor egyéves volt, idegesen biztatgattam az érdeklődőket, hogy most már hamarosan abbahagyjuk, amikor kétéves lett, már nagyon szégyelltem magam, és most, amikor elmúlt három, végre megnyugodtam. Tudom, hogy ő is, mint minden gyerek, előbb-utóbb magától abbahagyja. És most már azt is tudom, hogy azzal, ha ezt kivárom, nem teszek neki rosszat, nem taszítom súlyos lelki függőségbe, és nem segítem elő, hogy kábítószer-élvezővé váljon az ellenpártot idézve. A szoptatás immár nem fizikai, hanem érzelmi táplálékot és persze nem elhanyagolható immunológiai védelmet nyújt a gyerekemnek, és ugyan miért vonnám meg tőle ezt a jótéteményt? Csak mert lehetőségem van rá? Vagy, mert a környezetem ezt várja tőlem? Sokat kérdeztem, sokat olvastam, és sokat gondolkoztam, amíg ennyire biztos lettem önmagamban és abban, hogy a helyes úton járunk. Ami talán most is, mégis az általam olyannyira kedvelt középút, ha a tér és az idő nagy egészét vesszük alapul. Nehezen elnyert magabiztosságom legfontosabb alappillére persze nem más, mint az én cserfes kislányom, aki, köszönjük szépen, fizikailag és érzelmileg is a legjobb egészségnek örvend. Most idejött hozzám, és megkérdezte, mit írok. Arról írok, hogy mi még mindig cummogunk, válaszolom az ő szavával, mire kissé szemrehányóan néz rám: De mama, ez a mi titkunk! Igen, kislányom. De én most végre megosztottam mindenkivel, akit érdekel.
Dr. Terényi Melinda
Zsoma története
Zsoma a terhesség 33. hetében született. Egyszer csak minden előzmény nélkül elfolyt a magzatvíz. Másnap estére meg is született 2280 grammal és 48 centivel, 10/10-es Apgarral. Balu, a nagytestvér, végig szopizott a terhesség alatt, így
A koraszülöttosztályon tizenkét napot töltött. Harmadik nap tehettem először mellre. Naponta legfeljebb négyszer mehettem szoptatni, szigorúan háromóránként, legfeljebb harminc percre. Zsoma elég hullámzóan szopott, egy idő után leginkább sehogy. Ez volt a menetrend: szopi, lemérés, pótlás cumisüvegből. A hazajövetel napján vagy semmit, vagy húsz grammot szopott, miközben 50 gramm volt a hivatalos adagja. Ekkor 2150 gramm volt a súlya. Itthon egyáltalán nem volt hajlandó szopizni. Az itthon töltött első kilenc nap úgy telt el, hogy szoptattam, fejtem, közben a férjem melegítette az előző fejésből származó tejet, és kanalazta Zsomába. Ezzel a módszerrel egyszerűen képtelenek voltunk 30 grammnál többet belediktálni (szopi és kanalazás együtt), és míg a kórházban naponta háromszor kakilt, itthon egyszer sem három nap alatt. Néhány telefon után már profi voltam bélcsavarodás- és kiszáradás-ügyben. Szerencsére úgy tűnt, nincs szó egyikről sem, hanem ő egyszerűen az a kivétel, aki az első hat hétben sem kakil naponta (folyamatosan hízott).
A következő héttől már hármasban maradtunk itthon, így esélyem sem volt a folyamatos fejésre, kanalazásra. Szerencsére ekkorra eljutottunk oda, hogy háromóránként ébresztve már csak mellből is evett annyit, amennyitől szépen növekedett. Háromkilós volt, amikor abbahagytam a szopik mérését, négykilós, amikor a napi súlymérésektől is búcsút vettem. Négyhetes (pocakban harminchét hetes lett volna ekkor) korától ébredt fel magától is, ha megéhezett.
Zsoma ma tíz hónapos, nyolc és fél kiló, feláll, felül, mászik, főzelékek, gyümölcsök mellett lelkesen szopik. Több dologban is szerencsésnek érzem magunkat. Zsoma egyrészt nagyon jó súllyal született a korához képest, másrészt már egyszer szoptattam sikeresen, így tudtam, képes vagyok rá, és biztos voltam abban, hogy van elég tejem, nem azért nem eszik többet, mert nincs, hanem mert még nem elég erős hozzá. Harmadrészt a tandem szopi miatt, mert így beindult a tej, és később is könnyebben folyt Zsoma szájába, ha közben Balu is szopizott. Köszönettel tartozom a sok jó tanácsért Rózsa Ibolyának és Schneiderné Diószegi Eszternek, mindketten szoptatási szaktanácsadók.
Kállai Kornélia
Szopizás a vonaton
Állatkertbe készültünk. A gyorsvonat háromnegyed hétkor indult, de ötkor keltünk, hogy a reggeli szopira még legyen időnk. Bár május 31-én gyermekem pontosan 14 hónapos volt, még reggel, este és éjszaka is szopott. Szóval úgy gondoltam, hogy a reggelit kora hajnalban elrendeztük. Később kiderült, hogy ezt csak én láttam így. Lilóval játszottunk, könyveket nézegettünk az utazás során. Majd felváltva sétáltattuk apukájával és a nővéremmel. Kis idő múlva az utasok megismerték a lányomat, mert mindenkire vigyorgott, némelyik utastársnak még a térdét is megtapogatta. Később a reggeli szendvicsünkből is kóstolgatott, így elintézettnek láttam a tízóraiját. Nem úgy ő! Amint a nővérem ölébe ült, hirtelen felindulással dús kebleire mutatott, és felkiáltott: cici, cici! Persze rájött, hogy rossz helyen keresgél, és átmászott hozzám. Az Intercity tömött kocsijában nem sok hajlandóságot mutattam a szoptatásra. Bár Lilit szoptattam már az otthonunkon kívül is, ez vagy az autóban, vagy a park sarkában elbújva történt. Szóval úgy tettem, mintha nem is hallottam volna, és suttyomban körülnéztem. De Liló nem tágított. Akarata már van, így egyre erőteljesebben követelte jussát. Nem volt mit tenni: felhúztam a pólóm, és
Visszafelé már úgy találkoztunk az egyik idősebb házaspárral, mintha hosszabb ideje ismernénk egymást. Hiába! Az előttük lezajlott szoptatás mintha közelebb hozott volna bennünket.
Harmathné Kisvári Zsuzsanna
Fotó: Tucsek Tünde
A legjobb írásokat A Szoptatás Világhete alkalmából rendezett, július 31-i margitszigeti sétán választhatták ki a családok