Idén nyáron történt, hogy a kislányommal leugrottunk a boltba. Már a sorok között észrevettem egy kisfiút, alig tudott menni, anyukája úgy léptette, hogy a saját lábára tette a kisgyerek lábait. A kisfiú csak sikongatásokkal és nyögésekkel kommunikált. Megbabonázva néztem az édesanya elfogadóan türelmes arcát, valami egész megfoghatatlan lelkiállapot tükröződött rajta. Talán a teljes elfogadásé és mély belső nyugalomé egyszerre. Megható párost alkottak a sarki kis szutykos boltban.
A sorban pont mögém kerültek, és sajnos elég sokat kellett várni. A kisfiú türelmét veszítette, és elkezdte csípni, rúgni, harapni az édesanyját, aki ezt végtelen türelemmel és finomsággal kezelte. De itt bejött a képe az én hároméves kislányom, aki a háromévesek teljesen jogos és életkorilag indokolt kíváncsiságával elkezdett kérdezősködni:
– Anya, a kisfiú miért harapta meg az anyukáját?
– Anya, ez nem fáj az anyukájának?
– Anya, miért áll az anyukája lábán?
– Nem tud magától menni? Miért nem tud magától menni? De hát van neki lábacskája!
Szülői válaszok
Igyekeztem értelmesen válaszolni a kérdésekre, de a szituáció elég kényelmetlen volt, folyamatosan kattogtak a fogaskerekek az agyamban, hogy egy hároméves gyerek szintjén olyan pozitív válaszokat adhassak, amelyeket értelmezni is tud, miközben nem tudtam levenni a szememet a kisfiú igézően gyönyörű fekete gombszemeiről. Nagyjából egyidősek lehettek a kislányommal. Amikor kiértünk a boltból, a kérdésáradat folytatódott, és egy idő után éreztem, hogy saját korlátaimba ütközöm. Mit mondjak erről a számomra teljesen ismeretlen kisfiúról? Beteg? Kimondhatom azt, hogy beteg? „Más.” Persze, „más”: ez kimondható, de hogyan adjak válaszokat egy hároméves szintjén arra, hogy mit is jelent az, hogy „más”? Egy darabig el lehet evickélni értelmes válaszokig, de egy hároméves – miután lételeme a határfeszegetés – mindig el tud menni addig, amíg már nem biztos, hogy szavakban lenne a megoldás.
Hazáig ment a szópingpong, és a délutáni alvás alatt teljesen összezuhantam, mert magamat nyitott, felvilágosult szülőnek szeretném gondolni, de mégis azt éreztem, hogy pillanatok alatt elérkezem korlátaimhoz. Akkor határoztam el, hogy a kislányomat, ha egy mód van rá, olyan intézményekbe fogom majd beíratni, ahol integrált nevelés folyik, hogy neki felnőttként majd soha ne kelljen maga előtt szégyellnie magát, és ne lepődjön meg, vagy jöjjön zavarba, ha olyannal találkozik, aki bármilyen szempontból más, mint ő. Más, mert máshogyan fejlődik, más, mert más színű a bőre, más, mert érzékeny bizonyos dolgokra. És ha most magamnak is visszaolvasom ezt a mondatot, már rögtön nem is azt látom, hogy más, hanem azt, hogy sokszínű.
Aztán persze sok anyukás beszélgetésből kiderült, hogy a helyzet korántsem ennyire egyszerű, az integrált nevelés bizony nagyon komoly falat, és a lehetőség kevés, megfelelő szakemberek is kellenek hozzá. De mindentől függetlenül az gondolom, hogy az UCCU alapítvány kezdeményezése és kampánya nagyon fontos mérföldkő abból a szempontból, hogy elkezdjünk beszélni erről a témáról.
Miért rossz a szegregáció?
|
Valamiért, valami ellen
Az integrált nevelés mellett és a szerintük értelmetlen megkülönböztetés ellen emelte fel hangját egy éve egy kis civil szervezet. Abba az irányba akarják terelni a közgondolkodást, hogy mind többen minél többet beszéljünk olyan témákról, amelyekről korábban nem mertünk, vagy egyszerűen nem találkoztunk velük. Ilyen egyéni példák és nyitott kérdések erejével kezdeményeztek párbeszédet szülői fórumokon, iskolákban, tanárképzésben. Hogy nem jó, ha valakit kiközösítenek, nem jó, ha valakit valamiért megkülönböztetnek, hogy jó, ha együtt próbálunk túllépni bizonyos kérdéseken.
A projekt célja, hogy eloszlassa a félelmeket és a tévhiteket az integrált, illetve inkluzív (befogadó) neveléssel kapcsolatban.
A gyerekek számára a sokféleség nem idegen, hanem érdekes, kalandos és természetes. Ez a nyitottság pedig megőrizhető. A megfelelően alkalmazott, modern pedagógiai módszerek nemcsak a gyerekek iskolai eredményeit erősítik, hanem önértékelésüket és egymással kapcsolatos toleranciájukat is. És ezzel a különbözőségben értéket látó felnőtteket nevelhetünk – állítja László Flóra, az Uccu Alapítvány, a projektet irányító civil szervezet vezetője.
Ezekről az érvekről szól az Együtt nevelünk, együtt nevetünk kampány, amelyben most pedagógusjelöltekkel beszélgetnek, vitáznak a tanárok és a helyi döntéshozók az ő segítségükkel. Budapesten, Szegeden és Pécsett, de ha igény van rá, elmennek Gyöngyösre, Sopronba, bárhová. Attól várnak változást, hogy beszélgetnek, párbeszédet folytatnak, hidat teremtenek az érintettek és azok között, akik közvetlenül nincsenek érintve a témában.
Egyéni, de közös indok
A kampányt indító civil szervezetek tagjai között vannak, akik maguk is szociálisan hátrányos helyzetű, autista, cigány, mozgáskorlátozott gyerekekkel foglalkoznak, és van, aki saját gyereke révén érintett. „Nem szerettünk volna egy újabb, elfogadásról szóló kampányt indítani. Ez az ügy nemcsak a toleranciáról szól, hanem az egészséges társadalomról. Jólétről és együttműködésről. Olyan országban szeretnénk élni, ahol nincsenek másodrangú, kitaszított vagy eltartott állampolgárok. Ahol mindenki hozzá tud tenni a közöshöz. Sokfélék vagyunk, mégis ugyanarról beszélünk, ugyanazt hangoztatjuk. Éppen ezért érdemes meghallgatni minket” – mondta László Flóra.
Bár a projektnek egyszer vége lesz, a párbeszéd folytatódik. A társadalmi közgondolkodás formálódása igen lassan, de remélhetőleg megindul, és annak ellenére, hogy nem érett még az átalakulásra, a magyar társadalom mindenképpen érlelhető – állítja az Uccu vezetője.
Részleteket a kampányról itt találsz!
Ajánlott cikkeink:
|
Kijózanító ellenérvek
Pár hete a legjobb barátnőm, akivel egyidősek a gyerekeink, rettenetesen elkeseredve számol be folyamatosan arról, hogy a kisfia nagyon nem szereti az ovit, amit most ősszel kezdett.
Van egy kisfiú, akitől konkrétan fél. A kisfiúról annyit lehet tudni, hogy mind mozgásfejlődésben, mind beszédfejlődésben erősen el van maradva a társaitól, és miután sokszor sajnos a mozgáskoordinációjával is gondok vannak, a simogatásból könnyen ütés lesz. A szülők tanácstalanok, az óvónő bizakodó, de gyakran tehetetlen, pedig szeretné megoldani a helyzetet. Barátnőm a történtekről így mesélt nekem:
„Egy nap azzal fogadtak az óvodában, hogy a kisfiamat megharapta a másik gyerek. Majd pár nap múlva újra. Eleinte úgy tűnt, ez egy cseppet sem rázta őt meg. De kis idő múlva már nem akart óvodába menni. Esténként pedig arról mesélt, hogy fél, mert van egy verekedős kisfiú, aki csíp és rugdos. Azóta is ünnepnap, ha a másik gyerek nincs az oviban. A szerepjátékokban is gyakran előkerül, hogy a Mikulás mindenkinek fog hozni ajándékot, csak egy valakinek nem, mert ő verekedős… Sokat beszélgetünk itthon arról, hogy vannak gyerekek, akik lassabban tanulnak meg dolgokat, próbáljon meg segíteni neki, de egyelőre azt látom, hogy a félelem nem oldódik. El kezdte rágni a körmét, éjszakánként átjön aludni. Odáig már eljutottunk, hogy egy kis csokit mégis hozhat a Mikulás, hátha attól abbahagyja majd a verekedést az a kisfiú. Egyelőre tanácstalan vagyok. Beszélgettem több anyukával is, másnál is állandó beszédtéma ez a kisgyerek. És itt jön képbe a pedagógus, akinek kezelnie kellene a benti helyzeteket, de egész nap folyamatosan húsz gyerekkel, fáradtan ez nem megy. Az óvónőn sokszor elfojtott indulatot és frusztrációt látok, mert energiáinak nagy részét leköti, hogy egy gyerekre és annak interakcióira figyel. Így, ebben a formában pedig nem látom, hogy az integrálás rendszere hatékony és gördülékeny lenne. Bevallom, óvodaváltáson gondolkodom.”
Szakértők szerint, bár nemes törekvés és sok esetben hatékony az integrált nevelés, adódhatnak olyan élethelyzetek, amikor kifejezetten ártalmas lehet akár egy egész közösségre nézve is. Mert előfordulhat, hogy egy gyerek kihasználja esetleges erőfölényét, vagy egyszerűen annyi agresszió van benne, hogy sakkban tartja a csoportját. Az ilyen helyzetek akár a pedagógusok képességeit is meghaladhatják, főleg akkor, ha egy kevésbé határozott felnőtt kerül szembe egy erős akaratú, öntörvényű, ellenállóbb gyermekkel. Ezek a nem megfelelően kezelt esetek pedig akaratlanul is kiválthatják a szülők, gyerekek ellenszenvét. Szakértőink egyöntetűen azt mondják, hogy akár a csoportból is kiemelhető az a gyermek, amelyik bántalmazza a többieket.
Hosszú táv
Az integrált nevelés sokszereplős, összetett feladat és ügy, eredményei hosszú távú változásokat hozhatnának a megfelelő programok kialakításával, szakemberek képzésével. De ha nem kezdünk el beszélni róla, esélyünk sincs rá, hogy a pozitív társadalmi változások beinduljanak.
