Soha nem tudtam elképzelni, hogy begyakorolt mondatokat mondjak a kislányomnak, és ettől várjam a megváltást. Tévedés ne essék, elég furcsa lenne, ha újságíróként, szerkesztőként nem hinnék a kommunikáció fontosságában, de ezekben a sablonszövegekben soha nem hittem.
Mondjuk, azt nem tudom, miért gondoltam, hogy egy ilyen tréning csak ezeknek sablonoknak a bebiflázásról szól, de valahol mélyen azt hittem: agymosás és természetellenes.
Amikor a kislányom születése után újra elkezdtem dolgozni, adta magát, hogy babás, kisgyerekes témákat válasszak, és persze rögtön bele is vetettem magam a szakirodalomba. Az elsők között került hozzám Adele Faber, Elaine Mazlish: Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje című könyve. El is kezdtem szépen átrágni magam rajta, de nem éreztem a magaménak, bár sok jó ötletre találtam benne. Hosszú idő telt el, mire egy anyacsoportban rátaláltam arra, hogy ebből a könyvből tréning is létezik Magyarországon.
Beadom a derekamat
Szó szót követett, a lányom is egyre nő, elkélnek már a hasznos tippek, aztán végül egy novemberi napon az említett tréningen találtam magam. Bevallom, szkeptikusan. Gondolom, mindenki ismeri azt a jelenetet, amikor indulni kellene valahova, sőt, nemhogy indulni, hanem már ott is kellene lenni, és valami apróságon kirobban a patália. A szülőről pufidzsekiben szakad a víz az előszobában, vele szemben egy vagy több toporzékoló gyerek. A szülő feje hupilila, a gyerek üvölt, áll a bál, megoldás nincs, mindenki ideges. És akkor innen mindenki vérmérséklete szerint próbálja megoldani a feladatot.
A büntetésben nem hiszek, kizártnak tartom, hogy hosszú távon a pavlovi trenírozáson kívül más hozadéka is lenne. Tehát mi történik? Állok én is bíborlila fejjel, pufidzsekiben, eszköztelenül. A könyvből már próbálgattam pár technikát ilyen esetekben, de totál hiteltelennek éreztem magamat, amikor erőltetett ájtatos hangon, naiv rácsodálkozást színlelve azt sóhajtottam: „Ó, bárcsak lenne olyan jó idő, hogy a kis piros pöttyös nyári szoknyácskádat vehetnéd fel!” (Természetesen ez a mondat mínusz nyolc fokban hangzott el.)
Ha nem áll a szádra, akkor ne is mondd! Kezdte aztán a tréninget Skita Erika, a magyarországi módszer egyik meghonosítója. Számtalan technika van még, amit használhatsz, nem kell olyanhoz ragaszkodni, ami nem áll közel hozzád!
Áhá! Itt azért kezdtem már kicsit megnyugodni. Talán mégsem eszik olyan forrón azt a kását.
A tréning nagyon jól felépített, folyamatosan haladunk előre a klasszikus témákkal. A lényeg az együttműködő nevelés.
Ó, látom, ahogy többen felsóhajtanak a gép előtt (főleg ahol több gyerek van): na, jahh, szép is ez. Elméletben.
Én pedig szeretném feltenni a kezem, jelentem, a gyakorlatban is.
Büntetés helyett választási lehetőség
Egy példát szeretnék most kiemelni, ami mostanában nálunk különösen bevált. Ahelyett, hogy leüvöltenénk a gyerek haját, és valami általa kedvelt dolognak a megvonását helyeznénk kilátásba (Ha nem pakolod el a játékaidat, nem lesz mese, nem megyünk le a játszótérre stb.), adjunk neki választási lehetőséget: „Figyelj! Vagy elpakolod a játékaidat, vagy sajnos nem fog jutni idő mesére, mert anyának majd akkor kell pakolnia.” Így már nem büntetésről, hanem következményről beszélhetünk. Mert hiszen a döntéseinknek a „nagybetűs életben” is van következményük, ez így normális.
No, most meg lehet azt mondani, hogy de hát ez ugyanaz, csak kicsit más a helyzet marketingstratégiája.
Ez részben igaz is lehet, részben viszont az az érdekes – és ezért jó nagyon a trénig –, hogy minden alkalommal a tanult helyzetmegoldásokat páros szituációs gyakorlatokban is kipróbáljuk, és a különbséget ilyenkor lehet igazán megérteni. Egy-egy szituációban mindenki kipróbálhatja, hogyan érezheti magát a szülő, és hogyan a gyerek.
Mindig meglepődöm, hogy mekkora ezeknek az ini-mini kis gyakorlatoknak az ereje.
Ha a módszer technikáit alkalmazom, vagy alkalmazza az aktuális párom, egyszerűen sokkal szabadabbnak érzem magam, jobb a lelkemnek, és sokkal hamarabb is születik konstruktív megoldás. Ellenben ha a kitaposott, beragadt kommunikációs ösvényeken közlekedünk, sokkal gyakoribb a befeszülés, és mindkét fél rosszabbul érzi magát a végén. Nagyon tanulságos.
A puding próbája
Persze ezek után a tapasztalások után mindig azonnal szeretném kamatoztatni frissen szerzett tudásomat, hivatkozva a puding próbájára. De úgy látom, élesben is működik, bár nekem is gyakorolnom kell, ez tény.
Kapcsolódó cikkeink:
|
Legutóbb, amikor megint valami indulásos, öltözéses hiszti kezdett kibontakozni, elővettem a választás lehetőségének csodafegyverét. Már nem emlékszem pontosan a mondatokra, csak a kislányom arcára, ahogy kiült rajta, hogy a fejében hogy kattognak a kis fogaskerekek: vajon hogyan is kellene jól választani? Aztán választott, felöltözni is sikerült, és a végén teljesen váratlanul közölte velem: „Anya! Te vagy a kedvenc felnőttem!” Mennyivel jobb végkifejlet ez, mint egy pufidzsekis, bíborlila pöffeteggombává vált szülő és egy üvöltő gyerek? Sőt, amióta tudom, hogy jobb kimenetele is lehet a dolgoknak, már az alapállapotom is sokkal nyugisabb egy ilyen helyzetben, mert tudom, hogy könnyebben és jobban kijöhetünk belőle, mint eddig.
Azt hiszem, felül kell vizsgálnom a tréningekkel kapcsolatos előítéleteimet.
Folyt. köv.