A legutóbb az állatkereskedésben jártunk, amikor az eladó egyáltalán nem szokásos módon kezdett kommunikálni a lányommal. Először is nem akart mindenáron “összebratyizni” vele, mutatván mennyire jó fej is ő, másrészt egyáltalán nem tett fel neki idióta kérdéseket, hanem a szituációnak megfelelően vonta be őt a beszélgetésbe.
Mert lássuk csak, mit is szoktak kérdezni a felnőttek a kicsiktől:
Bugyulu hangon:
– Hát szíjjjjja! De szép szemed/hajad/ruhád/csatod van.
– Hány éves vagy?
– Oviba jársz már?
– És melyik oviba jársz?
– És ki a legjobb barátod?
– És hogy hívják az óvó nénit?
– És mi a kedvenc ételed?
– Szereted a paradicsomot?
– És mi a kedvenc állatkád, mivel szoktál aludni?
A lányom nem szívesen válaszol, ha ismeretlenek, mondjuk boltban, itt-ott megszólítják. De ha belegondolok, abszurd is az egész.
Összefutok valakivel az utcán, aki nekem mondjuk régi ismerősöm, de a gyerek még az életében nem látta. Vagy bemegyünk egy boltba, én válogatok, közben az eladó pedig a gyerekkel próbál diskurálni, és ilyeneket kérdez. Lássuk be, ezek bizalmi kérdések. Mi köze van ahhoz egy idegennek, ki a lányom legjobb barátja, vagy mi a kedvenc étele?
Az én gyerekem pedig nem válaszol. Akkor meg néznek rám furcsán kérdőn, rosszabb esetben megjegyzések is jönnek:
– Elvitte a cica nyelvedet?
– Ó, hát nem kell ennyire félénknek lenni!
– Nohát, ez a nagylány nem is tud még beszélni?
Őőőőő… Ez mondjuk eleve nem az a téma, amiben szerintem bárkinek a gyerek előtt véleményt kellene mondani egyrészt.
Másrészt a legutóbb épp egy ilyen incidens után ezen kattogtam, és aztán nagyon el kellett kezdenem röhögni, mert megfordítottam az egész szituációt, nézzük, hogy festene ez, ha velünk történne, ami a gyerekkel történik.
Tehát vegyünk egy alapszituációt: a férjünkkel megyünk az utcán és összefutunk egy kollégájával (imaginációs gyakorlat, kérem, mindenki képzelje el, úgy igazán vicces), akivel sokat dolgozik együtt, tehát mondjuk nem a barátja, de jól ismerik egymást, és a kedves kolléga a köszönés után a következő kérdéseket teszi fel nekünk (vagy még abszurdabb a szituáció, ha épp a férfiruha osztályon válogat és az eladó, hogy lekössön minket szóba elegyedik velünk):
A kolléga elváltoztatott hangon gügyögve ránk néz, mint egy elmegyengére:
– Hát szíjja, de szép hajad! – Őőőőőőő… aha…
– Hány éves vagy? – Közöd???
– Van munkád? – És ehhez???
– És hol dolgozol? – Kicsit gyorsan haladunk, nem?
– És hogy hívják a főnöködet? – (…)
– Van legjobb barátod? – Nem őriztünk együtt birkát, barátom.
– És hogy hívják? – Szerintem most szakadj le rólam, tényleg.
– Mi a kedvenc ételed? – Hogy jön ez ide?
– És mi a kedvenc állatkád, mivel szoktál aludni? – WTF? Nem beszélgetnék előbb az időjárásról inkább kicsit?
Persze ezek nem olyan kérdések, amikre ne lehetne válaszolni, csak nem első találkozáskor, mert miért is kellene.
A lányom egyébként gyönyörűen összefoglalta nekünk azt az egész jelenséget. Emberek között voltunk, új környezetben, és mindenki jött a fent részletezett stratégiával. A lányom igyekezett valahogy kezelni a helyzetet a maga módján, és amikor egyszer végre kettesben maradtunk, a következőt mondta nagyon helyesen és kedvesen:
– Anya, én nem tudok ezekre a kérdésekre válaszolni, nem ismerem ezeket az embereket, meg kell szoknom a nézésüket!
Nem vallom a Rousseau-i gyerek = kis felnőtt elméletet, de a tapasztalat azt mutatja, ha nem viselkedünk idiótán a kicsikkel, ők sem fognak úgy ránk nézni, mint egy megveszekedett muglira.
Csak egy tipp.
Nektek mi volt az a legmeredekebb mondat, amit a gyereketeknek mondtak?
Update: felmerül a kérdés, akkor mégis hogy? Nem a “ha van rajtad sapka, ha nincs rajtad sapka” vonalat szeretném domborítani (mármint, hogy nekünk kisgyerekeseknek aztán semmi nem jó, ha beszélnek a gyerekkel az nem, ha nem beszélnek, az nem).
Az írás elején említett eladó a világ legegyszerűbb módján bevonta a gyereket a vásárlás kapcsán folytatott beszélgetésbe.
– Igen? Te szoktad etetni a halakat?
– Piros, vagy zöld tápot vinnél most nekik? etc.
Sima ügy.