Volt egyszer egy kislány, úgy hívták, hogy Szutyoksári. Azért kapta ezt a nevet, mert állandóan szutykos volt, maszatos a képe, ragacsos a keze. Csak akkor volt tiszta, ha éppen a kádból húzták ki. De fél óra sem kellett hozzá, Sári újra fülig koszos lett. Ezért aztán folyton-folyvást fürdött, ráadásul a kutyájával, Koszmókkal együtt, mert ő is állandóan piszkos volt.
Egyik délután, amikor Szutyoksári éppen végzett a fürdéssel, bement hozzá anyu:
– Kislányom, nemsokára vendégek jönnek! Bezárlak a szobádba, hátha úgy sikerül fél óránál tovább kibírnod, hogy össze ne koszold magad! Biztosan megérted.
– Nem, egyáltalán nem értem meg! – kiabálta Szutyoksári.
De anyu elkapta, és bezárta a szobájába Koszmókkal együtt. Így hát kettesben üldögéltek az emeleti szobában. Rettentően unatkoztak.
Szutyoksári szomorúan bámult ki az ablakon. Egyszer csak felbukkant az utcán egy festő. Létráját a ház falához támasztotta, épp Sáriék ablaka mellett. Két nagy festékesvödörrel a kezében elindult felfelé. Egyre feljebb és feljebb mászott, egészen az ereszig. Ott nekiállt festeni.
– Gyere csak, Koszmók! – kiáltotta Szutyoksári. – Másszunk le a létrán!
Azzal kinyitotta az ablakot, és hóna alatt a kutyával mászni kezdett a létrán lefelé. A festő fent dolgozott a létra tetején, és nem vett észre semmit. Most aztán gyerünk!
De Koszmók megijedt. Fészkelődött, ficánkolt, a létra megbillent. A festő ettől úgy megrémült, hogy az egyik vödör festéket kiejtette a kezéből. Szutyoksári már épp a létra alján állt, amikor a nyakába ömlött az összes kék festék.
A festő lenézett, és egy kék kislányt látott egy ugyanolyan kék kutyával. Ettől úgy megijedt, hogy a másik festékes vödröt is azon nyomban leejtette. Most meg a piros festék ömlött Szutyoksárira! Koszmókra már csak pár piros pötty jutott. Ott állt az utcán egy lila kislány, mellette pedig egy piros pöttyös, kék kutya.
Anyu persze azt gondolta, hogy Szutyoksári még mindig a szobájában üldögél. Ám egyszer csak csöngettek. Az ajtóban egy rendőr állt.
– Ez nem a maga gyereke véletlenül? – kérdezte.
– Dehogy, kérem – mondta anyu. – Az én kislányom fönt van a szobájában. Az én kislányom nem lila. Ami ott áll maga mellett, az egy lerágott szilvamag.
De ebben a pillanatban Szutyoksári bömbölni, Koszmók pedig nyüszíteni kezdett. Ebből aztán anyu rögtön rájött, hogy ez bizony mégiscsak az ő kislánya a kutyájával. Szutyoksárit galléron ragadta, Koszmókot pedig felkapta a nyakánál fogva, és felvonszolta őket a fürdőszobába.
Nem volt más hátra: teleeresztette a kádat terpentinnel, mivel szappannal és vízzel úgysem jött volna le a festék. Hosszú sikálás és dörzsölés után Szutyoksári és Koszmók újra patyolattiszta lett. De a fürdőkád így nézett ki. Anyu pedig így festett.
És akkor megérkeztek a vendégek. Egy néni és egy bácsi. Mondhatom, roppant kedélyes volt a hangulat. Amikor elmentek, a néni megjegyezte:
– Nem furcsa, hogy egy ilyen rendes kislánynak ennyire szutykos az anyukája?
– Valóban különös – csóválta a fejét a bácsi.
Annie M. G. Schmidt: Szutyoksári
Pagony kiadó
Illusztráció: Fiep Westendorp