Napi mese: Madzag és cimborái

Varga Katalin | 2014. Június 18.
Mindennap olvashattok egy mesét a Nők Lapja Cafén. Ha nincs épp tippetek esti mesére, akkor azért, ha inspirálódni szeretnétek új könyvekkel kapcsolatban, akkor azért, de legfőképpen azért, hogy békés és szép legyen a nap lezárása.

Egy délelőtt Madzag főttmarhahús-szagot érzett. A szag a nagy házból, a konyhából áradt. Madzag tudta, hogy ilyenkor könnyen hozzájuthat egy-egy ízes falathoz. Iparkodott hát, feltartott orral, fürge lábakkal, egyenesen a konyhaajtóhoz.

A tornácon egy szürke szőrgombolyagban megbotlott. A szürke szőrgombolyag négy lábra állt. Nyávogott, és szembefordult Madzaggal. Nagy zöld szeme és hosszú bajusza volt. Madzag még sosem találkozott ilyen bajszos állattal, de mindenesetre barátságosan köszöntötte:

– Szervusz, kis rokon!

A zöld szemű felborzolta a szőrét, és mérgesen morrant:

– Krrr, mörr, mirrr! Ostoba kutya! Rokona vagy a lompos farkasnak, de nem nekem!

Azzal kinyújtotta hosszú karmát, és Madzag orra felé kapott.

– Na, mit csinálsz? – hátrált előle Madzag.

– Ijesztgetlek, ha éppen tudni akarod! Hogy mindig emlékezz rám, Mircire, a tigriscsíkos kismacskára.

Madzag először félt egy kicsit. Majd kárörvendően felkiáltott:

– De csúnya hosszú farkad van!

Mirci ámulva hagyta abba mutatványait.

– Még hogy csúnya? A világ legszebb kismacskája vagyok! Ilyen csodálatos zöld szeme, fényes szőre és rózsaszín tappancsa senkinek sincs. Nem is beszélve a farkamról, ami egyenesen páratlan!

Madzag hitetlenkedve pislogott.

– Semmi különöset nem látok rajtad.

– Mégis így van. Ezt már abból is lehet látni, hogy engem szeret a gazda.

– Hazudós! – haragudott meg a kiskutya. – Engem szeret!

– Engem szeret! – borzolta fel szőrét Mirci. – Mindig megsimogat.

– Engem is megsimogat. Még a fülemet is megvakarja. Bizony!

– Engem a szobába is beenged. Bizony! – folytatta Mirci.

Madzag elszomorodott. Mert a gazdasszony nem szerette, ha a kutyák sáros lábbal bemászkálnak a tiszta padlóra. Bizonytalanul folytatta:

– Engem is beengedne, ha megkérném.

A kismacska tovább dicsekedett:

– Én a székre is felülhetek! Bizony! A gazda kislánya mellé. Bizony!

– Nem igaz! – vakkantott Madzag. – Engem szeret a gazda!

– Engem szeret, engem szeret! – hajtogatta Mirci.

– Mert én egerészek is.

– Mit csinálsz? – csodálkozott Madzag.

– E-ge-ré-szek. Ha én nem lennék, és nem fognék egeret, az egerek elszaporodnának: a földön is egerek mászkálnának, a széken is egerek mászkálnának, az edényekben is mindenütt egerek mászkálnának. Az egész ház nem is állna egyébből, csak millió futkározó egérből.

Madzag hitetlenkedve mondta:

– Nem hiszem! Ha te nem lennél, az ember kitalálna az egerek ellen valami mást. Az ember okos.

– Kitalálna? – kurjantott a kismacska. – Akkor a házőrzésre is kitalálna.

Madzag ettől a lehetőségtől úgy megijedt, hogy haragosan ugatni kezdett, és Mircit felkergette a tornácra. Mirci onnan nyávogott Madzagra, Madzag a földről ugatott fel Mircire. A veszekedést a gazdasszony hívó szava szakította félbe:

– Mirci! Madzag! Gyertek gyorsan! Itt a finom ebéd!

Mikor a két kis állat enni kezdett, mind a kettőt megsimogatta.

– Ó, de aranyosak vagytok! Nagyon szeretlek mind a kettőtöket!

Mirci engedékenyen tolta Madzag elé a cicatálat.

– Kóstold meg!

Madzag odatolta Mirci elé a kutyatálat. És békésen ettek tovább. Mirci a kutyatálból, Madzag

a cicatálból. Így kezdődött Madzag és Mirci barátsága.

 

Varga Katalin Madzag és cimborái című könyvét Damó István illusztrálta

Exit mobile version