Az egész szerintem akkor kezdődhetett, amikor beültem a nagypapám mellé focit nézni. Imádta, és ebből adódóan lelkesen magyarázta a szabályokat, és miután én meg a nagypapámat imádtam, könnyen átragadt rám is a lelkesedése. Közös mély törés jelentett az életünkben 1986-ban a 6-0-s vereség a szovjetektől. Bennem ott elpattant egy húr, és hosszú időbe telt, míg visszaszerettem a fociba.
Szülésmegindítás X-boxszal
Misztikus vonzódásom a foci iránt egy egészen meglepő élethelyzetben kapott még jelentőséget: amikor nem akart beindulni az szülésem, a lányom békésen hesszelt a jó meleg burokban, az X-boxon fifáztunk, hogy kicsalogassuk. Mert abba annyira bele tudtam lendülni, mintha legalábbis egy spinningedzésen lennék. Szóval egy ideje megint töretlenül szeretem a focit.
Nem kell nagy dolgokra gondolni, minden egyes nagyobb fociesemény elején újra kell tanulnom a neveket, de kábé egy hét után képbe kerülök, és onnantól kezdve már tudatosan figyelem az eseményeket, addig csak lelkesen.
Tegnap este pedig arra is rájöttem, hogy engem a foci nyugtat. Kicsit összejött minden – nem kell tragédiára és világégésre gondolni, csak klasszikusan több dolog áll együtt, ami néha külön is sok lenne, ezért szeretnék valami olyat csinálni a szabadidőmben, ami leköti a figyelmemet, kikapcsol, és nem engedi, hogy a fennálló helyzeten és a megoldandó problémákon kattogjak. Azt vettem észre, amint elindul a meccs, egyszerűen az összes szabad kapacitásomat leköti, ami a pályán történik, a labda útja elbűvöl, még akkor is, ha közben izgulok mégis.
Kikapcsol
Ebben a hangulatban estem be a Spanyolország–Chile-meccs elé. És hosszú idő után ez volt az első dolog, ami kikapcsolta a bennem kattogó megoldógépet, és csak néztem, vártam, mi lesz ebből. Ó, semmi szakértősködés (ha a valaki ilyesmire vágyik, annak például ezt a cikket nagyon tudom ajánlani), és bár azt azért tudtam, hogy a spanyolok a címvédők, nem gondoltam volna, hogy a chileiek így kicsinálják őket.
Kemény menet volt, a meccs második fele vergődésbe, időhúzásba és agonizálásba torkollott.
Mondjuk a fociban az a jó, hogy még az utolsó percekben is megváltozhat minden (oké, tudom, ez a legnagyobb közhely, már a nagypapám is ezzel tartotta fenn az érdeklődésemet egy mélységesen unalmas Honvéd–Kispest-meccs alatt), de itt látszott, hogy a spanyolok ebből már nem állnak fel. Sajnáltam, mert többek között nekik is szoktam szurkolni. Nyilván a “többek között” formulán a rendes szurkolók kiakadnak, de vállalom, elköteleződéseim lazábbak egy-egy ilyen nagy esemény alkalmával; pár csapatnak drukkolok, de aztán folyamatosan alakulnak a szimpátiák. Sőt mostanra odáig vetemedtem, hogy a tétmeccseket már nyilvános helyen vagy szervezett meccsnézéseken drukkolom végig a férjemmel nagy egyetértésben. Illetve általában egyetértünk a csapatokban, néha nem.
A legutóbb valaki azon röhögött nagyon, hogy büszkén állítottam: értem azt is, mi az a les. Azért nevettek ki, mert azért azt nem olyan nehéz megérteni, bár minket, nőket szeretnek ezzel vizsgáztatni, nemegyszer futottam én is bele. Pedig nem vagyok gyengeeleméjű, csak vagy érdekel valami, vagy nem.
Az is simán előfordulhat, hogy pár dolgot jobban kiszúrok, min a férjem: például az isteni színű cipőket – 86-ban ilyen dolgokkal még nem kápráztattak el –, illetve az uruguayiak 18+-os pólóit.
Szánalmas
Az viszont botrány, hogy 2014-ben ott tartunk, hogy sehol nem lehet normálisan nézni online a vb-t. A tévét kitettük már a lakásból egy ideje, ilyenkor viszont belátom, tényleg jól jönne, mert ami a neten megy, az maga a siralomvölgy. Főleg amikor csúszik az adás, vagy akad a stream, de a szemben lévő házból már hallom a nem kimondottan visszafogott gólörömöt. Szóval akadnak problémák. Tényleg, olyan szolgáltatás nincs, hogy tévékölcsönző? Nem kellene annyi mindenkinek lapostévét vennie egy-egy nagyobb sportesemény előtt. Nekünk minden este eljárni valahova, plusz a bébiszittert is fizetni hozzá kicsit költséges buli lenne.
Mondjuk az már igazán a lúzerség kategóriájába tartozik, hogy az Uruguay–Anglia-meccsen az uruguayiak első gólja alatt szakadt be a közvetítés. A telesport meg összvissz két napig bírta a terhelést, de mostanra az is használhatatlan, egyedül a telefonra letölthető MindigTV megbízható, de telefonon nézni a meccset szintén elég lehangoló. Na mindegy, ez már a saját hülyeségünk.
Kicsit azon is meg vagyok sértődve, hogy a Google most minden napra előrukkol több vicces grafikával is, egy női vízilabda-Eb alatt mondjuk még egy úszósapkát sem kapnak a betűk.
Családi örömök
De ami legbájosabb, hogy tegnaptól a lányom is beszállt a családi partiba (egyelőre pár támadás neki még pont sok is). Alapvetően mozgóképstop van itthon, ám miután egy elhúzódó betegség harmadik hete szorít minket a falak közé, nem vagyok most olyan vonalas. Úgyhogy tegnap arra mentem be a szobába, hogy apjával hason fekve bámulják a meccset, miközben a férjem aprólékosan magyarázza a szabályokat, a lányom pedig lelkesen szurkol a sárgáknak. Vagy a kékeknek. Ebben ő sem tűnik egyelőre túl következetesnek, de úgy látszik, az utánpótlás kikupálása már elkezdődött. Még kábé 15 év, és együtt fogunk mexikói hullámot vetni a sarki kiskocsmában. Jaj, mondjuk Mexikóról inkább ne is beszéljünk…