Napi mese: Torzonborz, a rabló – Egy jó álca mindennél többet ér

Otfried Preußler | 2014. Június 23.
Mindennap olvashattok egy mesét a Nők Lapja Cafén. Ha nincs épp tippetek esti mesére, akkor azért, ha inspirálódni szeretnétek új könyvekkel kapcsolatban, akkor azért, de legfőképpen azért, hogy békés és szép legyen a nap lezárása.

Jancsi és Lackó nem a rendőrségre szaladt, hanem csak az erdő széléig. Jól elbújtak a bokrok között, és vártak. Mikor látták, hogy Torzonborz elvitte a ládát, elégedettek voltak.

– Tulajdonképpen sajnálom szegény ördögöt – szólt Lackó.

– Hogyhogy? – csodálkozott Jancsi.

– Mert egyedül kell elcipelnie azt a nehéz ládát. Remélem, nem lesz tőle lúdtalpa!

– Ennek? – méltatlankodott Jancsi. – Felőlem a háta is meggörbülhet a sok cipekedéstől! Ne felejtsd el, hogy egy rablóval van dolgunk, aki elvette Nagymama kávédarálóját!

A biztonság kedvéért egy kicsit még a rejtekhelyükön maradtak. Azután óvatosan visszatértek arra a helyre, ahol Torzonborz megtámadta őket. Az üres kézikocsi égnek meredő kerekekkel az árokban hevert.

– Jó helyen van ott – állapította meg Jancsi. – Ott is marad, míg vissza nem térünk.

No és a homoknyom? Nem kellett sokáig keresniük: ott kígyózott, és az erdő sűrűjébe vezetett. Jancsi máris indulni akart, hogy kövesse, de Lackó megfogta a zubbonya csücskét.

– Várj! Először álcáznunk kell magunkat!

– Álcáznunk?

– Hát persze! Nehogy ránk ismerjen Torzonborz!

– Hm… Igazad van. De honnan szerezzünk álcát?

– Szörnyen egyszerű: én odaadom neked a kalapomat, te ideadod nekem a bojtos sipkádat.

– És mit kezdjek én a te kalapoddal?

– Buta kérdés, tedd föl a fejedre. Na! Nem túl nagy?

– De igen – elégedetlenkedett Jancsi.

Úgy nézett ki benne, mint egy madárijesztő. De Lackó szerint a kalap a célnak éppen megfelelt.

– Nagyszerű! – lelkendezett. – Nem lehet rád ismerni! És nekem hogy áll a bojtos sipka?

– Meg kell szakadni a röhögéstől – közölte Jancsi. – Ha Nagymama most meglátna, megint elájulna.

– Akkor jó – nyugodott meg Lackó. – Biztosan nem fog ránk ismerni Torzonborz. Gyere, induljunk!

Jancsi és Lackó elindult, és követte a nyomot, amit Torzonborz hagyott maga után. Könnyű volt észrevenni a finom homokcsíkot, csakhogy az erdő egyre sűrűbb és sötétebb lett.

– Juj! – rémüldözött Lackó. – Igazi, rablóknak való sűrű erdő! Még szerencse, hogy álcázzuk magunkat!

Már egy órája talpalhattak, mikor Jancsi megtorpant.

– Mi van? – kukkantott ki a válla mögül Lackó.

A homokcsík kétfelé ágazott! Hát ez meg hogy lehet? Eddig egy nyom vezette őket, most meg hirtelen kettő lett belőle! Az egyik jobbra, a másik balra vezetett.

– Mivel magyarázod ezt, Lackó?

– Én értem, Jancsi. Az egyik hamis nyom.

– Én is attól félek. De melyik az igazi?

– Nehéz megmondani. A legjobb, ha te mégy erre, én meg arra.

– Jó ötlet, Lackó. Biztos, hogy te akarsz erre menni?

– Nem tudom, sorsoljuk ki!

– Jó!

Feldobtak egy pénzérmét. Lackó kétszer dobott fejet, egyszer írást. Ez azt jelentette, hogy neki kellett balra indulnia.

– Jó utat, vigyázz magadra, Lackó!

– Jól van, Jancsi, igyekszem. Te is vigyázz magadra!

 

Otfried Preußler: Torzonborz, a rabló

Fordította: Nádori Lídia

Illusztráció: F. J. Tripp

 

Exit mobile version