Amikor Teó megérezte a nap sugarát a bőrén, végre ki merte nyitni a szemét. Az ég kék volt és tiszta. Egy csodaszép, ezüstösen csillogó város fölött repültek, a házak, terek és paloták között egy világoszölden csillogó folyó tekergett. Ez lenne Sárkányváros?
Teó egészen másmilyennek képzelte. Barlangokkal, sziklákkal telinek és szürkének. A város mellett sűrű pálmaliget nyújtózott, amiből fémes kopácsolás hallatszott föl, egészen a magasba.
Ez meg mi lehet? Teó ezen töprengett. Mintha építkeznének.
Sokáig nem törhette a fejét, mert a sárkánymama már le is szállt. Három igazán hatalmas sárkány rohant feléjük. Teó belekapaszkodott a hálózsákjába. Mi történik itt? A sárkányok megálltak, mancsaikkal felverték a port, félkört alkotva mély lélegzetet vettek, majd a lihegő sárkánymamára és Teóra forró, füstös levegőt leheltek. Gumiszag terjengett, sziszegés és zúgás hallatszott. Teó néhány lépést hátrált, olyan erős volt ez a sárkányszárító. Egy pillanat alatt megszáradtak.
– Teúú! – érkezett Dudu félig ugrálva, félig repülve, s már ölelgette is a fiút.
– Dudu!
Teó nagyon megkönnyebbült, amint megpillantotta a barátját.
Büszkén mutatta az autógumit, amit Dudu meg is szagolhatott. A szárítgató sárkányok is közelebb jöttek, ők is érdeklődve szimatolták körbe a gumit.
– Találtam – magyarázta Teó.
Dudu lefordította a többi sárkánynak, mit mondott Teó. Majd megragadta a fiú kezét:
– Gyere velem, megnízni utthunt!
Dudu kézen fogva húzta maga után Teót Sárkányváros utcáin, és mindent megmutatott. Teó igyekezett nagyon odafigyelni, de leginkább azokat a dolgokat csodálta, amelyekre Dudu oda sem figyelt. Nyilván azért nem, mert számára teljesen természetesek voltak: a hatalmas virágok az út mentén, a titokzatosan csillogó kövek, amelyek valamilyen különös hangot is hallattak, a körülöttük repkedő és zümmögő lények. Egy lapos, kerek épület előtt megálltak.
– Az iskula – magyarázta Dudu, és Teót számos ajtón át vezette egy belső udvarra.
Körülbelül tíz sárkánygyerek egy kört formázott, fejüket egy-egy lyukba dugva, amiből füst szállt fel.
– Hát ezek meg mit csinálnak? – suttogta Teó.
– Finum gumisárkány – nyalta meg Dudu a szája szélét, és egészen álmodozóvá vált a tekintete. – Teúú is tudja.
– Tessék? – kérdezte Teó megrökönyödve. – Mit tudok én is?
Dudu segített neki lyukat ásni a földbe, majd egyfajta sárkánysütemény-formát helyezett bele. Ezután egy vödörből kivett egy maréknyi tarka port, a formába öntötte, és bátorítóan így szólt Teóhoz:
– Must ukádni tüzet!
Jajaj. Teó remélhetőleg nem felejtette el, hogyan is kell. Dudu már elég régen tanította meg a tűzokádásra. Letérdelt, koncentrált, a hasában lévő vulkánra gondolt, majd egy szép kis tüzet produkált, eltalálva a port a formában.
– Nem felejtettem el! – kiáltotta büszkén. – Láttad, Dudu?
– Nízzed – mondta Dudu.
A por megolvadt és belefolyt a formába. Egy tökéletes kis gumisárkány lett belőle. A többi sárkánygyerek elismerően susogott.
– Nagyun jú – mondta dicsérően Dudu, és felragyogott a szeme, amikor Teó neki ajándékozta
a gumisárkányt. Utána megmutatta a többi osztálytermet.
Első ajtó:
– Sebgyúgyítás a faruk hegyivel.
Második ajtó:
– Böffentís tűzukádás nílkül. Nagyun nehíz.
Következő ajtó:
– Plafunun lúgás.
Teóra mindez nagy hatással van. Nem is gondolta volna, hogy a sárkánygyerekeknek ennyi mindent tanulniuk kell.
– És te? – kérdezte Teó. – Nem kell tanulnod a többiekkel?
Dudu a fejét rázta.
– Ma szabad. Barát látugatása.
És boldogan körberöpködte Teót.
Sara Herzhoff: Dudu, Sárkányváros hőse – Olvass velem sorozat. Manó Könyvek.
Illusztrálta: Sabine Kraushaar