Bárány Bertalan az apja.
Borbála az édesanyja,
s tudja fű-fa-kismadár:
ő meg Bárány… (be-e-e)
Bárány… (hát te tudod-e?)
Bárány… (mi is a neve?)
Bárány Boldizsár.
Mint a hó, fehér a gyapja,
van cipője, zöld kalapja,
vállán uzsonnáskosár, iskolába
mégse jár,
csak az éren, csak a réten,
a tónál, a faluvégen
meg az erdő hűvösében
futkos, kóricál,
Boldizsár,
Boldizsár,
Bárány Boldizsár.
Bertalan, az édesapja,
nem ezt a példát mutatja,
sürgölődik untalan,
mindig tenger dolga van,
mert hogy kovács Bertalan.
Üti a pörölyét – csattan.
Nyomán a szikra kipattan,
száll a szikra, száll,
mint a fénybogár,
dübörög a pata,
fut a sok paripa,
csattog a kalapács,
kalapál a kovács.
Megpihen ebédre,
beül a konyhába,
csillog az edénye,
úgy várja Borbála.
Amikor jóllakik,
akkor se nyughatik,
dehogy ül egy helybe,
bemegy a műhelybe.
Dolgozik Bertalan,
mindig jókedve van:
csattog a pörölye – csatt!
jó volt a derelye – csatt!
Dagad a köténye,
alig fér beléje
s munka közben dudolász
Bertalan kovács.
Látod ott a ludakat?
Falu végén kis patak,
fodros tükrén ringanak,
mint a csolnakok.
Lúd Lőrinc most érkezett meg,
köszönget az öregeknek,
kíván jó napot.
Szárnya alatt palatábla,
pirul minden tolla szála,
azt mondja, az iskolában
jó jegyet kapott,
szépen olvasott.
“Nagyra nőjél! –
mondja bátyja. –
Vártunk tejfeles tokányra,
itt a villa, itt a kés;
moss kezet, de el ne késs!”
Vízen abrosz, rajta tálka,
abban tejfeles tokányka,
ennék Lúd Lőrinc családja,
ennék ám, csakhogy hiába,
mert egy kő úgy eltalálja,
hogy cseréppé hull a tálka,
a szép abrosz elsüllyed,
tejfel festi a vizet,
ha ki enni még akar,
merüljön le, mint a hal,
mi a tokányból maradt,
ott úszik a víz alatt.
Az eltűnt ebéd nyomába
tűnik Lúd Lőrinc családja,
lenn a feje, fenn a lába,
zsíros lett a palatábla,
jaj, mi lesz az iskolába?
Legörbül a Lőrinc szája,
úgy bámul a zsírra;
nincs tokány, nincs a tálka,
s milyen ez a palatábla!
Dörzsölgeti sírva.
“Hahaha!
Hehehe!
Ez mi, vajon tudod-e?
Nevetés. De ki lehet?
A más kárán ki nevet?
Látják ám a messzilátó,
napra hágó, holdra hágó,
nagyüstökű fellegek!
Fűzfa mögött ki dobog?
Azt a követ ki dobta?
Ki az, aki a parton
ólálkodik titokba?
Ki az, ki miatt
Lőrinc nem eszik,
s Lúdék a tokányt
estig keresik…
Van cipője, zöld kalapja,
vállán uzsonnáskosár,
fütyörész, s már messze jár,
a réten, az erdőszélen,
a tónál, a faluvégen
meg a berek hűvösében
futkos, kóricál,
hogy kicsoda: tudod már.
Bárány Boldizsár.
Szabó Magda: Bárány Boldizsár, Európa Kiadó.
Illusztrálta: Szalma Edit