Doma vagyok. Budapesten lakunk a Gellért térnél. Ha kiállok az erkélyre, látom az egész várost, a villamosokat, a buszokat, még a hajókat is. Innen nézem őket. Sőt én irányítom a város forgalmát! Anyukám régi dobozából ugyanis előkerült egy hangszer, úgy hívják: triola. Először csak fújtam, fújtam, dallamokat találtam ki rajta. Aztán rájöttem, hogy igaziból ez egy titkos forgalomirányító készülék. Ha a sárga billentyűt nyomom meg rajta, akkor a villamosok és a földalattik mehetnek, ha a pirosat, akkor a trolik, a fogaskerekűk, a gyermekvasút. Kék billentyűkre a buszok és a metrók közlekednek. Épp ezzel voltam elfoglalva akkor is, amikor anyukám kiszólt az erkélyre:
– Doma, indulunk!
Szeretek indulni. De amikor anyukám azt mondja: indulunk!, az igazából azt jelenti, hogy még jó sokáig állhatok a helyemen, mire Panni, a húgom is összepakolja a babáit az útra, anyukám is kifesti a szemét és összepakolja a táskáját, kiteszi a szemetet, és végre tényleg INDULUNK!
Apa most nem jön velünk, mert apa napközben dolgozik. Anyu is dolgozik napközben, de ma nem, mert ma KIVÉTELES nap van. Ma érkezik hozzánk Nanuk egy hétre Alaszkából.
Hol van az az Alaszka? És ki Nanuk? Anya eszkimó barátainak a gyermeke.
Ugyanis mielőtt mi megszülettünk volna, az én anyukám nagyon sok helyen járt már a világban. Amióta azonban megszülettünk, rengeteg ember volt nálunk vendégségben a Föld különböző pontjairól. Nyaralt nálunk már Anderson Brazíliából, Sergio Chiléből, Nina Finnországból. De Alaszkából Nanuk volt az első vendégünk. Amikor megtudtuk, hogy Nanuk nem felnőtt, hanem gyerek, Pannival egész délután táncoltunk örömünkben! Aztán véletlenül aznap este az is kiderült, hogy Nanuk nem lány, hanem fiú. Én erre a hírre így kiáltottam fel: Juhhé! Hohó! Éljen!!! Panni viszont bement a szobájába és sokáig búslakodott szegényke. De akkor még nem tudtuk, hogy Nanuk ennyire remek gyermek.
Szóval elé indultunk most a Liszt Ferenc repülőtérre, ami nagyon messze, a város szélén van. Nekünk nincs autónk, így mindenhova olyan járművekkel megyünk, ahol tömeg van. Ezért is hívják ezeket tömegközlekedési eszközöknek. Nanuk egyedül nem találna ide hozzánk a messzi repülőtérről, ezért kimentünk érte.
Először is felszálltunk a 47-es villamosra a Gellért téren, és elmentünk vele a Kálvin térig (ide ragasztottam Bali bácsi jegyét!), aztán átszálltunk a kék metróra, amivel elmentünk egészen a Kőbánya–Kispest megállóig, amit anyu csak Kökinek hív, mert ez a beceneve (lerajzolom, hogyan jön ki a Kőbánya–Kispestből az a szó, hogy KÖKI), végül egy olyan busszal mentünk, amit reptéri busznak hívnak, és 200E a száma. A számok után az E betű igaziból az expressz szó kezdőbetűje, csak túl hosszú kiírni, hogy expressz. Majd ha anya legközelebb egy cukrászdában eszpresszókávét rendel, én csak ennyit fogok mondani a pincérnek: egy E-t kérnénk, hátha ott is működik ezt a rövidítés! Az expresszbuszok és vonatok mennek, mint a nyíl, így senkinek sem szabad nagyon meglepődnie, hogy ez a busz szinte sehol máshol nem hajlandó megállni, csak a másik végállomásán, a reptéren! (Ide ragasztottam Bali bácsi expresszes jegyét.) A reptérre kijött velünk Bali bácsi is, anyu kollégája, aki összesen 17 nyelven beszél, még az eszkimók egyik nyelvén: alaszkai inuitul IS, csak sajnos nem nagyon szeret beszélgetni az emberekkel, még magyarul SEM. De jószívű bácsi, az összes aznapi kilyukasztott jegyét nekem adta!
Útvonal: Otthon – Gellért tér – Kálvin tér – Kálvin téri kék metró megálló – Kőbánya-Kispest kék metró végállomás – Kőbánya Kispest reptéri buszvégállomás – 200E jelzésű reptéri busz – Budapesti Liszt Ferenc Repülőtér 2-es terminál
A könyv a Pagony Kiadónál jelent meg. Illusztrálta: Baranyi András