Igen, vége az édes “kötődésnek”. Legkisebb gyermekem végérvényesen az önállóság útjára lépett. Elindult.
Hatalmas terpeszben totyog, behúzott nyakkal, felemelt kezekkel, és abban a pillanatban, hogy megbillen és elveszíti az egyensúlyát, máris lóbálja jobbra-balra kis pelenkás fenekét, így korrigálva tartását, lépteit. Abban az esetben, ha már nagyon nagy a lendület, mindent megtesz, hogy az esés a lehető legkisebb fájdalommal járjon.
Naivan azt gondoltam, ennyi elég is lesz a hirtelen változásokból. Ráérünk még dacolni, főleg anyával. Hát tévedtem. Az “Ah nooon!” (magyarul: na neeem!) felkiáltás legalább olyan gyakran hagyja el száját, mint ahányszor pislogok vagy levegőt veszek. Gyakorlatilag egész nap ezt az egy szót ismételgeti. Kisebb-nagyobb megszakításokkal. Néha egy szemrehányó mamaaannal (franciául) vagy mamaaaával (magyarul) kiegészítve.
Elég, ha csak annyit mondok: “Gyerünk, irány öltözni!” Még be sem fejeztem a mondandóm, de már válaszol: “Ah, noooon!”, vagy nagyon határozottan: “Neeem!”
Hogy hányszor hallja ezt a szót egy nap, és miért lett ez a kedvenc szava? Tudd meg a Nem harap a spenót blogról!
