“Két éve Németországban élünk nagy családunkkal, három fiú, két lány, egy olyan lakásban, ahol előttünk is magyarok laktak. Mániákusan belenézek a felhalmozott régi újságokba, mielőtt kidobnám őket. Az egyik Nők Lapjában olvastam egy szülői panaszt. Azt írja az anya, hogy megrendült a bizalma a fiában és magában, mert ő a gyereket okosnak és tehetségesnek látta, de az iskolában csak baj van vele. Közben a legkedvesebb barátnőm is írt Pestről hasonló panaszt a lányáról. Ezért gondoltam, hogy megírom az én tapasztalataimat. Zsoltit, legkisebb fiunkat, akkor még Pesten, a második osztályból kellett “kimenekíteni” és magántanulóvá tenni, amíg meg nem találtunk egy ének-zenei iskolát, ami nem volt sokkal jobb, de legalább az osztályfőnök kedvelte a gyerekeket. Abban az időben vittem el szakvizsgálatra, ahol nyolcévesen azt állapították meg, hogy gondolkodása, elsősorban matekból és kreativitásból 12 éves kornak felel meg, de lényegében valamennyi területen 3-4 évvel haladja meg kora átlagát. Ezt a tanárok elég nehezen viselték, főleg hogy Zsoltinak nehéz volt érdeklődő arckifejezéssel ülni a számára halálosan unalmas tanórákon.
Itt, ebben a német kisvárosban a gimnáziumban eldöntheti, hogy további tantárgyakat/különórákat vesz fel, vagy inkább átugrik egy osztályt, ha annyira unalmas. Persze valamilyen vizsgát kell tenni, de csak a fontosabb tárgyakból. Így aztán érthető, hogy jól érezzük magunkat a gyerekekkel együtt, mert ez a fajta szemlélet túlterjed az iskolán, és minden nyár végén kíváncsian várjuk a következő tanévet. Élvezzük, hogy egyenruhás kóruséneklés és vigyázzállás nélkül kezdődik. (Ünneplő se kell!) Itt sose kell a gyereknek vigyázzban állni – ezt a kifejezést nekem most már leírni is rossz. Viszont természetes, hogy köszönni kell a tanító néninek személyesen. És ő személyre szólóan visszaköszön. A tanítás végén, igaz, hogy aztán egyszerre dalolnak a gyerekek valamilyen viszontlátást, de azt sem vigyázzállásban. Zsolti mérhetetlenül élvezi az iskolát és az iskolai lehetőségeket, és a tanárok is “röptetik” és elismerik őt. Otthon most mi a helyzet? Javult valamit a tehetségesek sorsa, vagy csak “tehetséggondozás” van, ami, mi legalábbis ezt tapasztaltuk, így elkülönítve semmit nem ér. Itt nincs tehetséggondozás, viszont a tehetség érvényesülhet szabadon. Mindezt otthoni szülők megerősítésére és biztatására írtam meg, hogy higgyenek magukban és a gyerekükben.”
Tehetség
Köszönet érte! Hogy a kérdéseire válaszoljak: az én tapasztalatom szerint a helyzet változatlan, nem javult, sőt… Én sem hiszek az elkülönített tehetséggondozásban, én is meg vagyok győződve arról, hogy az egész iskolarendszernek kell olyannak lennie, ami engedi a tehetséget érvényesülni. Sajnálatos tapasztalatom, hogy nemegyszer kerül a pszichológus elé olyan gyerek, akinek IQ-ja (intelligenciakvóciense, de mondjuk egyszerűen: intelligenciája) a magas vagy nagyon magas övezetbe esik. Éppenséggel 120 fölött van (de találkoztam már olyan buktatott gyerekkel is, akinek 131-es IQ-ja az extrém magas övezetbe esett), és az iskolai panaszok áradatával érkezik, esetleg olyan papírral, mely szerint egyetlenegy tantárgy sincs, amelyből megfelelően teljesítene. Miközben a vizsgálatban az derül ki, hogy nemcsak rendkívül intelligens a gyerek, hanem kiemelkedően kreatív, ahogy a maguk esetében történt. A kreativitása megnyilvánulhat művészi teljesítményekben, a színjátszástól a rajzolásig-festészetig, vagy éppenséggel robotikában (sikeres mozgó robot építésében 12-13 évesen!), esetleg még az iskolában is versenyeket nyer, és a beküldő papíron mégis azt olvassuk, hogy valamennyi tantárgyból (adott esetben mondjuk rajzból is) elégtelenül, “értékelhetetlenül” teljesít. Jaj! Kitűnő kollégánk, Gyarmathy Éva ez év márciusában a hvg.hu-nak adott hosszú interjút a tehetség és a magyar iskola kérdéséről, amelyben elmondja, hogy a tehetség gyakran sokféle érdeklődést mutat, és a szülőknek és a nevelőknek nem a speciális tehetséggondozás volna a feladata, hanem “a gyerek érdeklődését kell(ene) csupán kiszolgálniuk”. A jó tanárt nyitottságáról lehet megismerni, aki el tudja képzelni, hogy máshogy is lehet, mint ahogy ő tanulta. Iskoláinkból “hiányzik a partnerség, a kreativitás és az, hogy szabadon fejlődhessenek és dolgozhassanak az emberek”. Szabadon kibontakozó tehetséget csak szabadon kibontakozó pedagógus tud nevelni – vonja le a következtetést a szerző.