Anyukám 27 évesen még nem ment férjhez. Ez manapság nem számít különlegesnek, de a hatvanas években az ilyet nem szinglinek hívták, hanem vénlánynak. Mindenki biztosra vette, hogy soha nem lesz férje – beleértve őt magát is. Óvónő volt, imádta a gyerekeket – el se tudta képzelni, hogy neki ne legyen. Így örökbe fogadott egy kislányt. Nem volt fontos neki se a bőrszín, se a kor, se a nem – így hamar kapott egy kislányt a közeli árvaházból, és boldog volt. A sors fintoraként egyedülálló nőként nem talált magának pasit, kisgyerekes anyukaként pillanatok alatt bevonzotta apámat és boldogan összeházasodtak. A gyerek nem volt akadály, sőt. Valójában a családi krónika szerint a nővérem kérte meg apámat, hogy legyen az apukája. Persze akartak saját gyereket is – ám úgy tűnt, nem lehet nekik, így örökbe fogadták a bátyámat is, hiszen mint tudjuk, egy gyerek nem gyerek. És mivel ezután teljes volt a család, és nem nehezedett teher a vállukon, szinte azonnal kopogtattam én, majd a húgom is. Így lettünk mi négyen.
Kölcsöngyerek visszajár
Felnőttként hallottam először arról, hogy ez bizony nem ritkaság az örökbe fogadó szülők körében. Amikor megvan a gyerek, a lelki gát leomlik, és potyogni kezdenek a saját csemeték. Vannak családok, amelyek ilyenkor “visszaadják” az örökbe fogadott gyereket az árvaházba. Van már saját – nem kell a pótlék. Bevallom, engem elborzaszt a gondolat, hogy valaki ilyesmire vetemedjen. Milyen anya az ilyen? Hogy tud lemondani egy olyan gyerekről, akit korábban sajátjaként szeretett? Vagy talán nem is szerette? Csak pótlék volt a másik emberi lény, nem fontos dolog?
Egész gyerekkoromat végigkísérte az ismerősök értetlen kérdezősködése: jobban szeretem-e a vér szerinti húgomat, mint az örökbe fogadott nővéremet, és bizony anyámtól is gyakran kérdezték, lehet-e annyira szeretni a más gyerekét, mint a sajátot. Valahogy mindenki azt feltételezi, hogy a vér szava erősebb minden másnál, és minden érzelem csak másodrangú lehet emellett.
Pedig ez marhaság – legalábbis az én anyukám szerint. Én gyerekként soha nem éreztem, hogy otthon különbséget tennének közöttünk. Pedig a gyerekek radarja érzékeny, és bár nálunk otthon nem volt ez téma, hallottam, hogy időnként az iskolában csúfolták a tesóimat azért, mert “zabigyerekek”, és amikor egyszer anyukám rácsapott a nővéremre, azonnal megszólták a faluban. “Nem borja, nem nyalja” – mondták, ami persze anyunak nagyon rosszul esett, mert az ő fejében meg sem fordult ilyesmi (és a hetvenes években amúgy fel se merült senkiben, hogy a saját gyerek ne kaphatna pár nyaklevest).
A szeretet hullámzik
A kérdés persze érthető, ha olyasvalakitől érkezik, aki maga is örökbe szeretne fogadni. Hiszen logikus, hogy vannak félelmei, kétségei, mielőtt beleugrik egy ekkora, mindent megváltoztató döntésbe. De csak annyira jogos, mint az a kérdés, hogy “jó anya leszek-e majd”, mikor az elsőt várja az ember, vagy a “fogom-e annyira szeretni a második gyerekem, mint az elsőt”. Ezek pedig valljuk be, elég sok anyuka fejében megfordulnak. Aztán persze kiderül, hogy az emberi szív jóval több és hevesebb érzelemre képes, mint azt sejtenénk, és ilyen szempontból a genetika nem sokat számít. De tény: a szeretet nem minden gyerek felé árad ugyanúgy, és nem teljesen egyforma. Ezt három saját gyerek anyjaként én is tapasztalom. Másféle szeretetet igényel egy ötéves és mást egy 12 éves. Vannak napok, amikor megőrülök az egyiktől, és a világgá tudnék menni, annyira elegem van belőle – máskor majomszeretettel csüngök ugyanazon a gyereken. A szeretet hullámzik, hol nagy lánggal csap fel, hol csak kicsit pislákol – de ez nem jelent semmit. Attól még mindet szeretem. Nem egyformán – de mit számít ez? Mind az én gyerekem, és az életem adnám mindegyikért. Ha anyámat kérdezem, ő nyíltan kimondja, akkor is, ha ezt nem illendő: neki a nővérem a kedvence. Lehet, hogy furcsán hangzik, de ebből nálunk nincs sértődés. Talán mert az egész család osztja a véleményét.
Mert a nővérem jó
A szó klasszikus értelmében. Ő az, akire mindig lehet számítani, aki mindig segít, akivel könnyű kijönni. Ehhez képest mondjuk a húgommal, aki pedig korban közelebb áll hozzám, és ugyebár ő vér szerinti testvérem, sokkal több a konfliktusom, mert annyira más a jellemünk, hogy gyakran azt sem értjük, miről beszél a másik. Mások szerint meg annyira egyformák vagyunk, hogy ezért őrjítjük meg egymást. De példaként hozhatnám a bátyámat is, a család fekete bárányát, akivel mindig is sok gond volt. De erősen kétlem, hogy mindez azért lenne, mert “rossz géneket örökölt”. Tudom, hogy sokan azért félnek az örökbefogadástól, mert biztosak benne, hogy a szülői nevelés és szeretet nem fogja tudni felülírni a genetikát, és mivel egy árvaházi gyerek szinte mindig zavaros hátterű, nyilván ez meg fog mutatkozni előbb-utóbb a nevelt kölyökben is. Az ő szemükben a tény, hogy a bátyám problémás gyerekből nehéz természetű felnőtt lett, ezt erősíti.
A gének kiszámíthatatlanok
Én azonban ettől nem félnék. Hiszek abban, hogy minden családnak vannak titkai és sötét árnyai. Itt egy bolondos nagybácsi, ott egy részeges ükpapa, egy birtokot elkártyázó ős, akiről jobb nem is beszélni. Szóval lehet, hogy sajátunk az a genetika, de az tuti, hogy az sem tökéletes. Ilyen szempontból a szülés ugyanolyan lutri, mint az örökbefogadás. Nincs rá biztosíték, hogy hibátlant kapunk. Sok olyan családot ismerek, ahol a saját gyereküket tagadták ki a szülei, és van barátnőm, aki egyszer bevallotta nekem, hogy ő bizony egyáltalán nem szereti az egyik gyerekét, mert sunyinak és hazudozónak tartja. Nem is szólva azokról, akik évek óta nem beszélnek a szüleikkel.
A szeretetért szenvedni is kell
A lényeg nem a vérben, a genetikában és az öröklött dolgokban rejlik, hanem a szeretetben, ami nem mindig könnyű és magától értetődő, még a saját gyerek esetében sem. Néha küzdeni kell érte, néha szenvedni miatta. Ám azt gondolom, a szülőség életre szóló felelősség, akár vér, akár szív szerint vállalunk gyereket. Ezt a köteléket pedig nem lehet eltépni anélkül, hogy ne sérülne mindenki, akit csak érint, és ne lenne hasznára mindenkinek, aki csak belekerült.