Nem tudom, hogy segítsek, nem tudom, mit csináljak, csak nagyon fáradt vagyok – mintha szélmalomharcot vívnék, olyan az egész.
Hol is kezdjem? Két gyerekem van, hét- és ötévesek, helyesek, aranyosak. Férjem is van, család vagyunk, működünk, nem is rosszul, azt hiszem, csak valahogy kezdek iszonyúan kifáradni. Nem arról van szó, hogy sok a munka – egyébként sok – meg a háztartás meg a gyerekek, az iskola meg az óvoda, hanem hogy van ez a dolog a férjemmel. Már eléggé régóta, igazából nagyon régóta, legalább három-négy éve, csak hullámzóan.
Együtt élek egy emberrel, aki nagyon sokat megtesz a családunkért, rengeteget dolgozik, szereti a gyerekeit, de vannak időszakok, amikor nem lehet kirángatni a rosszkedvéből.
Amikor semmi sem jó, semmi sem tetszik, mindenki hülye, és leginkább magára mérges, hogy mindenkit hülyének talál. Nincs kedve kimozdulni, nincs kedve elmenni sehova; mindent elintéz, mindent megtesz, de azt is kedvetlenül.
Eleinte nagyon rosszul viseltem, magamra vettem minden hangulatát, és őszintén megpróbáltam jobb kedvre deríteni, megnyugtatni, széppé tenni az életét.
Ez kisgyerekekkel elképesztő próbatétel volt. Nem is sikerült. Akkor kétségbeestem, és a saját kudarcomnak tekintettem a rossz hangulatát. Teljesen magamba zuhantam, hogy nem tudom boldoggá tenni a férjemet, ha megszakadok sem. Rengeteget vívódtam, közben gyerekeket neveltünk, és ő is segített, nem hagyott magamra, csak – azt hiszem – közben nagyon lefoglalta a saját belső világa. Megérteni is igyekeztem, elég nyomasztó történeteket adott elő a múltjából, egy idő után már nem bírtam hallgatni.
Mára eljutottam oda, hogy muszáj valamit tennie a saját boldogságáért, de ha nem teszi meg, én egyszerűen nem tudok lépni helyette.
Ezerszer kérleltem, és felsoroltam sok lehetőséget, ahonnan segítséget kaphatna, de jó részét nem használta ki. Most várok, és majd ő tesz valamit, ha akar. Feladtam, hogy helyette pörögjek. De még így is nehéz. Így is nehéz ott lenni, ha valaki rossz kedvű, ha állandóan magát marcangolja, ha folyton megkérdőjelez mindent, ami ő. Bárcsak jobban el tudnám fogadni, de pont ennyire tudom csak! Bárcsak jobban tudnám támogatni, de ennyire megy. Sok éves küzdelem után már nincs eszközöm. Csak annyi, hogy várok.
Van történeted, amit megosztanál? Írj az anyamborogass.blog@gmail.com e-mailcímre! Ha véleményed van, kommentelj!