“Nem tudom, hogyan csinálod, sosem kérsz segítséget, nem panaszkodsz, és csak ritkán hívsz bébiszittert” – egy barátom mondta ezt, utalva az egyedülálló anyaságomra, épp azután, miután panaszkodott a férjére, hogy nem veszi ki a részét eléggé a szülői szerepekből. Nem tudtam, mit válaszoljak, mert őszintén szólva sokszor úgy érzem, hogy egyedülállónak lenni bizonyos szempontból néha könnyebb.
Szeretem, hogy egyedül hozhatom meg a gyerekeimmel kapcsolatos döntéseket.
Szeretem, hogy este, lefekvés előtt, én kapom az összes ölelést a lányomtól. Szeretem, hogy én döntök arról, mit együnk, és hova menjünk a hétvégén. Az igazat megvallva, iszonyatosan szeretek a lányommal kettesben lenni. Úgyhogy igen ritkán tör rám, hogy az egyedülálló anyaságot küzdelmesnek fogjam fel. Leginkább azért, mert nekem nem sok küzdeni valóm van ezzel a helyzettel.
Vannak azért nekem is olyan kérdéseim és félelmeim, amelyek ebből az egyedülálló szülőségből fakadnak, és mindig ott motoszkálnak az agyam hátsó szegletében. Például amikor a lányom beteg, jó lenne, ha lenne mellettem valaki, akivel együtt figyelhetjük a tüneteit. A legutóbbi hányós vírusnál a fél karomat odaadtam volna egy társért, akire támaszkodhatok.
De a legnagyobb félelmem akkor jön elő, amikor arra gondolok, hogy mi lenne vele, ha velem történne valami.
Amikor megszületett a lányom, megkértem a legjobb barátnőmet és a férjét, hogy ha én meghalnék, akkor neveljék fel őt. Hatalmas döntés volt ez részemről, rengeteg szempontból átgondoltam, és őket láttam olyan embernek, akik becsülettel, felelősségteljesen tudnák nevelni az én kicsi lányomat. Amikor ezen tűnődtem, belém hasított a gondolat, hogy eddig azt hittem, hogy a halálnál nincs rosszabb, de rá kellett ébrednem, hogy mégis van: ha csak lebénulok, vagy súlyos sérülést szenvedek, olyat, amitől képtelen vagyok ellátni a lányomat, akkor mi lesz?
A legtöbb embernek van egy támogató rendszere maga körül, át tudják venni a szülői szerepeket, helyettesíteni anyát, ha valamiért épp nem tudja ellátni anyai feladatait. De mi történik, ha egyedülálló anya vagy egy kétéves kislánnyal, akiért egyedül vagy felelős? Nincs apa, még kéthetente sem.
Sajnos a saját bőrömön tanultam meg, amikor januárban megbetegedtem.
Először nem tűnt komolynak, inkább csak amolyan diszkomfort érzésem volt, nem bírtam kávézni, émelyegtem, folyton álmos voltam, nem volt étvágyam. Csak a vállamat vontam meg erre, nem tűnt fel, hogy már hetek óta rosszul vagyok, hiszen egy kétéves mellett a saját testi változásaim a sokadik helyen állnak csak. Hat hét telt el így, hogy nem tudtam meginni egy kávét a barátaimmal, vagy akár csak egy fokhagymás pirítóst enni reggelire.
Elmentem ilyen gyomorral egy közös baráti vacsorára, ahol isteni finomakat ettünk, de a vacsora után 30 perccel rosszul lettem. Egész éjjel fájdalmak között vergődtem, fájt a gyomrom, a szívem a torkomban dobogott. Minden kijött belőlem, reggelre már jártányi erőm sem maradt, a lányom reggeli kakaóját sem tudtam elkészíteni hányás nélkül.
Végül feladtam, és könnyek között hívtam fel az apukámat. Ő volt az, aki meggyőzött, hogy kórházba kell mennem. Áthívtam egy barátomat, hogy vigye át magukhoz a lányomat, amíg én kórházban vagyok. Gyorsan összedobáltam pár holmit neki a táskájába, de sehol sem találtam az alvós állatkáját. Majd hirtelen a vécében leltem rá, mert odatette nekem, hogy megvigasztaljon, amikor szenvedek épp az öklendezéssel.
A szívem ezer darabra tört.
Vizsgálatok sora következett, de nem derült ki, hogy mi a bajom, végül vírusra fogták, kaptam pár üveg sóoldatot a dehitratáltságra, és hazaengedtek. Csakhogy a rosszullétek nem akartak abbamaradni, az elkövetkező hat hétben három ilyen összeomlásom volt, az egyik épp húsvétra esett. Nem volt erőm szinte ahhoz sem, hogy felüljek, ha épp nem hánytam, az evés akkor is kínszenvedés volt. Kiszáradtam, kimerültem. Felkerestem egy gasztroenterológust, aki számtalan vizsgálatot írt elő a vírustól a gyomorrákig mindenre.
Közben pedig csak az kattogott a fejemben, hogy én nem lehetek ennyire beteg, én egyedülálló anya vagyok. Jobban szükségem volt a barátaimra, mint valaha, a segítségükre voltam utalva, még ha ezt kudarcként éltem is meg. A kislányom sok éjszakát töltött rokonoknál, barátoknál, amíg az én torkomon tubusokat nyomtak le, löttyöket itattak velem, leszedáltak, hogy kivizsgáljanak alaposan.
Bepillantást nyertem a legnagyobb félelmembe, amikor nem tudom ellátni a lányomat.
Nagyon ijesztő, amikor tudod, hogy csak rád számíthat, de egyszerűen képtelen vagy kikelni az ágyból. Éveket küzdöttem már a testemmel ezelőtt is. 25 évesen IV. stádiumú endometriosist diagnosztizáltak nálam, ami meddőséghez vezetett. De 28 éves koromra egy csodálatos orvos segített visszaszerezni az egészségemet.
Öt nagy hasi műtéten estem át, de megadatott, hogy annyira egészséges legyek, hogy utazgassak a világban, és örökbe fogadjam az én kislányomat, aki már két éve velem van. És most újra küzdelem előtt állok, rettegek, mert nem értem, mi történik velem. Most azonban már nemcsak magamért, hanem a lányomért is aggódom. Most az a helyzet állt elő, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy ennyire beteg legyek. Egyszerűen a betegség nem opció. Dolgom van itt, fel kell nevelnem a lányomat. Már csak a testemet kell meggyőznöm erről.