Kedves exfőnököm!
Amikor kisétáltam az irodából néhány hónapja, mindent elkövettem, hogy ne lásd a könnyeimet. Amilyen gyorsan csak tudtam, összepakoltam a cuccaimat az asztalomról: a notebookomat, a fecnijeimet és a kisfiamról a képeket. A kollégák odajöttek hozzám elköszönni, de te inkább elmentél előbb, szerintem azért, mert nem akartál szembenézni velem és azzal, hogy te hívtál ide, erre a munkahelyre, ami miatt elköltöztem a fiammal egy számunkra ismeretlen városba, hogy aztán fél év múlva kirúgj.
És milyen indokkal tetted?
Azt mondtad: “nem tudom megfogalmazni, miért”. Pontosan ezekkel a szavakkal bocsátottál el, felírtam magamnak, hátha később találok benne értelmet. Jól tetted, hogy a próbaidőm lejárta előtt két nappal közölted a kirúgásomat, mert ezzel az indokkal nem biztos, hogy megálltad volna a helyed egy munkaügyi bíróság előtt.
Az én igazi bűnöm azt hiszem az volt a szemedben, hogy 35 évesen a karrierem sikeresen ívelt felfelé, míg te a hatvanas éveid közepén a nyugdíjazásodra vártál. Nem úgy beszéltem, ahogy te, nem úgy gondolkodtam, ahogy te, nem azt akartam tenni, amit te. Ez lehetett az a megfoghatatlan indok, amiért nem akartál az alkalmazottaid körében látni engem.
Egészen hazáig vissza tudtam tartani a sírást. Utána pedig napokig csak zokogtam. Egyedülálló anyaként álltam ott munka nélkül egy totyogóval, aki 11 héttel a kiírt idő előtt született. Otthagytam a hívásodra a jól fizető állásomat, amiért mások ölni tudtak volna. Elfogadtam az új kihívást, lehetőségnek láttam ezt a munkát, hogy kipróbáljam magam valami másban, mint amit addig megszoktam.
Köszönöm.
Azért köszönöm, mert neked és a félelmeidnek köszönhetően most boldog vagyok. Itt maradtam, ebben a városban és barátok vesznek körül. Azt csinálom, amit szeretek: író lettem, történeteket mesélek másoknak. Végre, először életemben, a saját történeteimet mondhatom el. De a leginkább azért vagyok neked hálás, mert miattad sokkal több időm jut a fiamra. Neked köszönhető, hogy láttam, ahogy először táncol az esőben. Neked köszönhető, hogy láthattam az örömét, amikor először látott tűzoltóautót. Neked köszönhető, hogy a tanúja lehettem annak, ahogy megtanul úszni.
És köszönöm azt is, hogy az ölemben ülhet, és érezhetem, ahogy a feje a mellkasomon pihen, keze a térdén, és így olvassuk el a rengeteg ránk váró könyvet egymás után. Mindezt kihagytam volna, ha melletted kell maradnom az irodában napi tíz órában, távol az otthonomtól, egy olyan munkában, amit próbáltam megszeretni, de nem ment. Felnőtt életemben először kerültem ki az íróasztal mögül, hogy kipróbáljak egy teljesen új életet, és imádom minden percét. Köszönöm!