Minden ébredés után kb. másfél órával jön el ez a pont. Most pedig alszik végre. Én meg csak ülök és nézem őt, aki belőlünk lett. Akinek a mi tökéletlenségeink tökéletesen állnak. Látom benne magamat és látom az apját. Aztán hirtelen megint nem látom, kit kellene látnom benne, mert őt látom, ő pedig ő, és nem mi.
Olyan szép, szabályos kis fejecskéje van. Az orrlyukait mintha körzővel rajzolták volna. A haját még mindig vörösesnek látom. Gyönyörű színű, remélem, ilyen marad. Nézem, ahogy álmában mosolyra szalad a szája, és ettől nekem is mosolyognom kell. A cumi a feje alatt. Nem igazítom meg, fel ne ébresszem. Eszembe jut, hogy a héten a füle mögé szorult, mint egy igazi nagymenőnek. Ettől megint mosolyognom kell.
Milyen kis védtelen és esetlen volt, amikor hazahoztuk. Azt se tudtuk, mihez kezdjünk vele. Most meg már az oldalára fordul és nevet is, ha az apja bolondozik vele.
A folytatásért kattints a Fapiac caféblogra!