Valamelyik nap icipici babákról kerestem fotókat a neten egy cikkhez, és azt vettem észre, hogy egyszer csak elbőgöm magam. Nem szégyen az, anyának ér sírni, ha kisbabákat lát, még akkor is, ha épp nem terhes, vagy nem menstruál. Csakhogy én nem a meghatottságtól sírtam, hanem attól az elviselhetetlen érzéstől, hogy már sosem lesz egyik gyerekem sem ilyen picike, és nem szuszog már egyetlen újszülött sem a mellkasomon többé. Bevillant a kép, amikor a legnagyobb lányom volt kisbaba, aki most 11 éves: hogy aludt a hatalmasnak tűnő cumijával a szájában. Most meg ott ül a kanapén, és Szent Johanna Gimit olvas, a kiskamasz hormonoktól már zsírosodó haja a szemébe lóg, és szivárványos fülbevalója van.
Aztán rögtön utána a gondolataimba furakodott a középső, 9 éves kislányom újszülött kora, amikor hazahoztuk a kórházból, és csak nyivákolt, mint egy kismacska.
Hogy mennyire hosszúak voltak a kezei és lábai, egészen viccesen nézett ki a rugdalózóiban. Meg hogy 3-6 hónapos koráig nem volt hajlandó hajnali 2 és 5 között aludni. Nem sírt, csak gőgicsélt, ami épp elég volt ahhoz, hogy egyikünk sem tudott tőle pihenni. Igazából eléggé borzasztó időszak volt, amíg a nagy kétéves, a középső pedig pici baba volt, inkább hasonlított túlélőtáborhoz az otthonunk, mint meleg családi fészekhez, mégis eljött most az a pillanat, amikor nosztalgiával gondolok rá.
És akkor itt van a pici mazsola, aki most született és máris egyéves lesz. Nem bírok velük lépést tartani. Az én fejemben ő még szinte újszülött, és mindennap rácsodálkozom, hogy már tud egy szót – igaz, ezt az egy szót használja mindenre –, és mindjárt kapaszkodás nélkül jár. Hova rohantok, gyermekeim? Az én lelkem nem tudja követni ezt a tempót. Amikor a 9 éves lányom szemtelenkedik, akkor nem azért nem leszek ideges, mert birkatürelmem van, hanem sokkol a felismerés, hogy már itt tart, és már rég nem az a kis ovis lányka, aki nagy szemekkel csodálkozott a világra.
Vagy amikor tavaly odasúgta a nagy a fülembe, hogy “tudom ám, hogy te vagy a Mikulás, a Jézuska, a nyuszi és a fogtündér egyszerre.”
Ettől kellett csak igazán sírni. Engem jobban megviselt, hogy lehullott a lepel, mint őket. Szerettem hinni a fogtündérben, és szerettem a kisrálylányos meséket, amik még nem arról szóltak, hogy Reni és Arnold épp szerelmesek egymásba a gimnáziumban. Hiányoznak a pici gyerekeim, akik mindenre rákérdeztek, hogy “miért?”, még arra is, amire képtelenség merttel válaszolni. Hiányoznak a totyogó lépteik, ahogy hozták a kis játékaikat és még csak úgy tudták mondani az anyát, hogy ana”. De lehet, hogy igazából a saját gyerekkorom hiányzik. Vagy félek a öregedéstől, ki tudja?
A nagy feladat most az, hogy elsirassam a pici korukat, és örüljek annak, hogy nagy lovak már. Ahogy a legkisebbem olyan tündér egyévesen, olyan tündérek a tizenéveseim is, csak kicsit máshogy. Hisztizek, hogy ne nőjenek fel olyan gyorsan, mert ez nekem veszteség, de közben azért annak örülök, hogy már akkorák, hogy segítenek a házimunkában. Attól is boldog vagyok, hogy őrült jó a humoruk, és meg lehet velük szakadni a nevetéstől egy lüke viccen. Szeretem, hogy úgy játszanak a húgukkal, mintha ők is babák lennének, de a következő pillanatban már szaladnak, hogy meg kell nézni az üzenetet a Viberen, mert az épp aktuális legjobb barátnő csipog biztos.
Ne nőjenek fel, de azért mégis jó, hogy a nagy már egyedül hazajön az iskolából, és bízhatok benne, hogy nem esik bántódása. Büszke vagyok rájuk, hogy ilyen okos nagy lányok, akikkel azért kell küzdeni este, hogy hagyják abba az olvasást az ágyban, és aludjanak már. Még akkor is büszke vagyok, amikor rajtakapom őket, hogy zseblámpával a takaró alatt olvasással próbálnak átverni. Ők lassan abba a korba érnek, amikor már teljesen elmúlik az a varázslatos gyerekvilág, ami csak a picik fejében létezik, és ami teljesen ártatlan, naiv és tiszta. Viszont ,lassan abba a korba érnek, amikor már megértik, hogy mi áll a saját érdekükben és nem sértődnek meg, ha meg kell csinálniuk a leckéjüket. A kicsinek pedig a világon a legjobb dolga van, hogy két nővérre is fel tud nézni, és még reménykedem, hogy csak a jót tanulja el tőlük. Vele még utoljára kibabázom magam.