A regény főszereplője, a szebb életre vágyó tanítónő mély szerelemből megy férjhez Öcsihez, a menő sportolóhoz, és nem is egészen világos, miért is válik a kapcsolatuk olyan súlyosan bántalmazóvá, hogy Lívia végül megöli a férjét. Öcsi nem futja be a kívánt karriert, és szép lassan kezdi el bántani a feleségét először megjegyzésekkel, majd egy-egy pofonnal, amit nem is gondol komolyan, nem is úgy ért, és igazi lénye szerint sosem tenne. Lívia pedig hagyja, mert tudja, hogy nem úgy akarta, mert mások is így csinálják, és talán mert azt hiszi, hogy egy kicsit megérdemli. Csendes terror ez, nem szól róla senki senkinek, pedig sejthető, hogy a szomszéd ház falain belül is ugyanez zajlik, és a szülői házban is hasonlóan mentek a dolgok.
Lívia tűri, és szép lassan adja vissza a férjének a fájdalmat. Nem veréssel. Máshogy bántja.
Még kevésbé észrevehetően, alig láthatóan, nem gyűlöletből vagy szeretetlenségből, hanem végtelen sebzettségből, míg végül halálra kínozzák egymást. És nem beszélnek. Mert nincs miről, vagy mert nem megy, vagy mert Öcsi csendje megtörhetetlen, szerinte itt nincs téma, az érzelmek, az mi?, a gyerek, az mi?, a meddőség – olyan szó talán nincs.
Líviát ő küldi végül más férfiakhoz, “Próbáld ki. Hátha valaki mással összejön”. Öcsi egy nagy taszítássá válik, folyton ellöki a Líviát, feltehetően csak azért, mert egyáltalán nem tud semmit sem kezdeni a saját belső világával. Rájuk szakad a bántalmazó-hallgató hagyomány, és nem tudnak kilépni belőle. Pedig Lívia, aki végső soron gyilkossá válik, nagyon sokféleképpen próbálkozik. Szeretni próbál és szeretve lenni, de hiába igyekszik ezt elérni nagyon különböző eszközökkel: vágyakozással, főzéssel és háztartási munkákkal, követeléssel, hallgatással, foganást stimuláló gyógyszerekkel, szeretkezéssel, megcsalással, hiába érti meg azt is, amit nem lehet, Öcsi bántását, szeretetlenségét, vagyis a maga számára minden lehetséges utat kipróbál a szeretésre – nem működik. Sem a szeretés, sem a foganás.
Pedig úgy tűnik, a gyerek lenne a megváltás, egy ponton túl azzá válik, ő a nagy hiány, ami mindenhol jelen van. Lívia hiába tetszik sok férfinak, hiába akar vele majdnem mindenki lefeküdni, semminek érzi magát. Semmi ő gyerek nélkül. A férje is semminek nézi, egy kutyával alszik inkább. Nincs kapaszkodó a világban. Totális magány a nyolcvanas évek nejlonharisnyás, évnyitós, nejlonblúzos, úttörőnyakkendős, kenőmájas zsömlés világában.
“Üres az átlátszó méhem a röntgenképernyőn. Kis, görbe krumpli, mikor az orvos megmutatja.”
“Nem hiszem, hogy másnak is ilyen, csak én kaptam egy öklömnyi csonkot. Nem látok semmit, nincs ott baj, az ultrahangkép tökéletes. Mondja a doki. Hogyhogy semmi? Évek óta próbálkozunk. Ebből még bármi lehet, biztat minket, mosolyog. Csakhogy én már nem biztatásra vágytam, elég a szóból. Legszívesebben kiabáltam volna egyet a gumikesztyűjének. Hozzám ne nyúljon többet!
Vagyis nyúljon! Csináljon már valamit, könyörgök. Csináljon nekem valaki gyereket! (…) Én keresem Istent, akkor is, ha megtagadta tőlem az anyaságot. Akkor is, ha nekem a Jóskák jutottak.
Volt egy bélyeg, vele keltem, feküdtem, mentem a járdán az iskolába. Szálltam motorra, buszra. Alvás előtt rá gondoltam, éjszaka felriadtam, hogy a párnámra költözött.
Nem lehet gyereked, ez a felirat volt a bélyegen.”
És Öcsit a végén már nem érdekli a gyerek, szabadulni szeretne az egész helyzettől, teljes közönybe burkolózik. Nem tudjuk, az utolsó veszekedés oka mi volt, valószínűleg nem is lényeges. Lívia a férje megölése után szívrohamot kap, kórházba viszik, itt próbálja összerakni addigi életének darabjait. A regénynek csak az utolsó lapjain derül ki, Líviát elítélik-e, de persze még a végén sem tudjuk, ki volt a hibás, kit illet büntetés, ki hol hibázott egész pontosan, ki kezdte a bántást, és mit lehetett volna tenni abban a világban, ahol minden látszat ellenére a hozott minták határozzák meg az ember életét, ahol nem divat az énközlés, mint manapság, ahol az emberek nem tudják, mi lenne mondjuk emberi joguk, ahol az alapján ítélnek meg, amit mutatsz, és nem lehet csak úgy különbözni, ahol van egy rendje az életnek, amibe a gyerektelenség nem fér bele, és még beszélni sem lehet arról, milyen kínzó ez a vágy.
Ahogy nyilván azt sem tudjuk, mi a súlyosabb büntetés: a börtön vagy a szabadulás, és hogy van-e élet egy ilyen szenvedéssorozat után.
Sokan mondják, hogy a Sovány angyalok a családon belüli erőszakról, a meddőségről, a nyolcvanas évek kisvárosi elfojtásáról szól, nekem viszont úgy tűnik, hogy egyikről sem igazán. Úgy általában legalábbis nem. Egy nőről szól, akinek nem lehetett gyereke, és a saját életében a legtöbbet hozta ki ebből a helyzetből. A maga eszközeivel megtett mindent – ez ennyi volt, nem sikerült jól. Líviát sikerült annyira egyedivé megformálni, hogy az érzései teljesen nem azonosak senkiével, részleteiben mégis felismerhetők. Nem csak a rettenetes semmi-érzése a meddőségben, hanem a befelé irányított fájdalma. A totális rombolás, ami odabent zajlik, és senki nem láthatja. Iszonyú feszültség, folyamatos háború, amit legfeljebb csak sejteni lehet, de olyan közel senki nem kerül hozzá, hogy át is érezze. Ha meghalna, nem értenék. Megöli a férjét, nem értik. Hiszen “szépen élt”. Hányan “élünk szépen”?
Kiss Noémit azért érdemes olvasni, mert – nekem legalábbis úgy tűnik – nagyon igyekszik nem félrevezetni az embert. Ez emberileg és íróilag is hatalmas feladat, akinek nagyrészt sikerül, már győzött. A szavai nem ringatnak el, nincs bennük lányálom, nem figyelnek az érzékenységeidre, arra, hogy mit nem szeretnél most olvasni, mert lehet, hogy fájni fog egy kicsit, és inkább csak egy kis romantikára vágynál. Erre tényleg nem jó. Ha tavaszi szellőben járkáló hosszú szoknyás lányokra és szép lelkű lovagokra támad kedved, vagy amolyan igazit megtalálós jujdenagyszerelempárizsban típusú könyvekre, ez nem a te regényed. Ahogy akkor sem, ha lépten-nyomon borzadni szeretnél. Kiss Noémi csak akkor nyomja az arcod a sárba meg a vérbe, ha tényleg muszáj. Akkor mondjuk nem finoman. Én értékelem a folyamatos próbálkozását arra, hogy eltalálja azt, ami van. Baromi nehéz lehet. Viszont ettől lesz olyan szaga, mint az életnek.
Szerző: Bendl Vera