“Már 17 éve házas vagyok, és az egyik legjobb egy ilyen hosszú távú kapcsolatban, hogy van egy rakás dolog, amit nem mondunk ki hangosan. Miután már majdnem két évtizede együtt vagyunk, a feleségemmel ismerjük egymás minden porcikáját, hibáját, a legkényelmetlenebb kis titkokat, amiket sosem említünk meg egymás előtt.
Csakhogy amikor apává váltam, akkor ez a kedves kis szőnyeg alá söprés hirtelen megszűnt. Nem azért, mert a feleségem felszólalt volna ellenem, hanem azért, mert élő tükörként elém állt a lányom.
- Apatestem van.
- Szánalmas kifogásaim vannak az apatestemre.
- 40 leszek jövőre és a testem szétesik.
- Pocak, lúdtalp, löttyedt bőr, kopaszodó haj.
- Nem túl szép látvány. Nem cuki. Inkább horrorisztikus.
- És ez már így is marad.
Amikor ezt felhoztam a feleségemnek, láttam, hogy habozik a válasszal. Már 17 éve védelmezi a törékeny lelkemet, úgyhogy tudja, milyen kényes ez a téma. De a szülőségben nem lehetnek kényes témák, szülőnek lenni azt is jelenti, hogy te vagy az, aki minden sötét sarokba bevilágít, amikor a gyermeked azt kérdezi, hogy »De miért?«
Amikor a lányomat vittem oviba nemrég, búcsúzáskor rám nézett, és azt kérdezte:
»Azért vagy kövér, mert túl sokat eszel, vagy azért, mert beteg vagy?«
Azt válaszoltam neki, hogy talán kicsit mindkettő benne van. Ő pedig csak bólintott, jelezve, hogy a válaszomnak van értelme, és továbbment a dolgára. Azt hiszem, még sosem égetett le egy gyerek – vagy felnőtt – ennyire, de nem volt rosszindulat a kérdése mögött. Csak azt akarta tudni, hogy mi történt velem. Miért így nézek ki? Talán balesetem volt (egy tejkaramella-üzemben)? Allergiás vagyok valamire? Vagy az a hatalmas mennyiségű kaja a problémám, amit minden nap megeszek?
Ez volt az első visszajelzésem arról, hogy mivé váltam. Tudtam, hogy az apaság azt jelenti, hogy feladok pár dolgot, mint szabadidő, elkölthető pénz vagy alvás, de nem voltam arra felkészülve, hogy a büszkeségem, hiúságom és minden illúzióm a külsőmről is szertefoszlik.
Nem vagyok jó formában. Nem vagyok egy kifejezetten atletikus alkat, és nem hibáztatom a kislányomat, hogy erre felhívta a figyelmemet. Nem vagyok azért egy nagy szétfolyó gömbalakzat sem. Sokat sétálok, játszom, szaladgálok a lányommal. Nagyokat kirándulunk, hegyet mászunk. A helyzet lehetne sokkal rosszabb is, de ez nem változtat azon, hogy a lányom szemében kövér vagyok.
Nem futok maratonokat, mint Fred apukája. Nem vagyok olyan jó kosaras, mint Eve apja. Sokkal, sokkal, SOKKAL nagyobb a hasam, mint Sam apukájának.
Az én pólóim XXL-esek. És igen, olykor kicsit nehezen állok fel a földről egy kiadós legózás után. De nem is csak a súlyomról van itt szó. Bárcsak csupán a kilókról lenne szó! De a másik ijesztő dolog abban, hogy szülő vagyok, hogy a gyerekekkel együtt jár a rengeteg fotó is. Állandó fotódömping, nemcsak a gyerekemről, hanem rólam is. Sokkal több, mint amikor még gyerektelen voltam. Ezeken a fotókon pedig egyértelműen látszik minden, amit próbálnék nem észrevenni a tükörben.
Például azt, hogy kezdek kopaszodni. A családom mindig azt mondta, hogy én nem fogok kopaszodni, mert az anyukám apjának milyen sűrű haja volt egész életében. HAZUGOK MIND! Mert az igazság az, hogy a hajam a fejem tetejéről gyorsabban olvad el, mint a jégsapkák. Utálom. Sőt gyűlölöm. A képeken pedig annyira virít a kopasz foltom, hogy pár hónappal ezelőtt a lányom meghallotta, hogy megkérem a feleségemet, hogy AZT a képet ne posztolja ki a Facebookra. A gyermekem rögtön lecsapott: »De miért nem szereted pont azt a képet?«
Abban a pillanatban el kellett döntenem, hogy mennyire leszek vele őszinte. Végül azt mondtam, hogy »Azért nem szeretem azt a képet, mert jól látszik rajta a kopasz folt a fejemen«. A lányom tűnődve vizsgált egy percig, megfogta a kezem, és annyit mondott: »Szerintem remekül nézel ki, apa.« Borzalmas érzés volt. Olyan volt, mint amikor nem találsz partnert magadnak a végzősök báljára, és azt mondja neked az anyukád, hogy »Szerintem te vagy a legjóképűbb fiú az iskolában«. Igen, jó szándékból mondja, de maga a bók át van itatva annyi szánalommal, hogy ennyi erővel pofán is vághatna.
Majd még tetézte a lányom az önbizalmam megsemmisítését azzal, hogy megmutatta, milyen sok szőröm van a testem egyéb területein.
Mint például rengeteg szőr jön ki az orromból. Vagy a fejem hátulján is van egy csomó haj. És még a fülemből is érthetetlenül sok fehér szőr áll ki, mintha Albert Einstein élne a jobb fülemben és Bernie Sanders a balban.
Már nem lehet rejtegetni az öregedésem jeleit, mert már beszédtéma a családban. Amikor szülővé válsz, MINDEN hirtelen beszédtéma lesz. Amikor apa lettem, feladtam azt a jogomat, hogy letagadjam a koromat. Feladtam azt a jogomat is, hogy hiú legyek. Azzal, hogy gyerekem lett, beleegyeztem, hogy szembesítve leszek a kegyetlen igazsággal.
Még ha úgy döntenék, hogy lefogyok 30 kilót, hajbeültetésre megyek, és megszámlálhatatlan plasztikai műtétet csináltatok – nem mintha akarnám bármelyiket igazából –, akkor is maradna egy csomó része a testemnek, amit nem igazán szeretek. Ám mivel apa vagyok, ezért már nem rejthetem el ezt a testet a világ elől. Ott kell lennem a lányom mellett, és megmutatni neki ezt a nagy és ijesztő világot. Akkor is, ha ez azzal jár, hogy le kell vennem a pólómat a strandon, és el kell viselnem a szégyent. Vagy leégni azon a kopasz folton a fejemen.
Egy hatalmas, kopaszodó, löttyedt apatestű férfi vagyok, amit el kell fogadnom, ki kell vele békülnöm, még ha néha fáj egy kicsit. Mert mi más választásom van? Ne legyek őszinte magammal és a lányommal? Ez nem opció. Az egyik legszebb egóromboló következménye ez annak, ha gyereked van.”
Olvass még többet az apaságról:
- Vigyázz, kész… apaság!: Felkészülési terv 7+1 pontban
- 10 apuka, aki kiérdemelte a tökéletes apa címet
- Modern apák, akik újraírják az apaság fogalmát