Majdnem két éve már, hogy megszültem a lányomat. Nem álltam készen arra, hogy felneveljem, és jobb életet szerettem volna neki, mint amit én tudtam akkor biztosítani. Ezért örökbe adtam. Én vagyok a történetben az a bizonyos vér szerinti anya. Az ilyen anyukák, mint én, egy különleges csoport vagyunk, akikkel a többi anyuka nem tudja, hogyan viselkedjen, a szemükben mi nem vagyunk “igazi” anyák, hiszen nem velünk él a gyerekünk. Pedig mi ugyanúgy anyukák vagyunk, csak nem mi neveljük a gyermekünket.
A körülöttünk élő emberek félnek szóba hozni a gyerekünket, mert attól tartanak, hogy megbántanak minket, ha beszélnünk kell róla. Pedig szinte biztos, hogy nem bántasz meg vele, ha gondolkodsz, mielőtt mondasz valamit, és nem ítélkező alapállásból szólalsz meg a témában. Ha pedig mi kezdünk el beszélni a gyermekünkről, akkor azt szeretnénk, hogy valakivel meg tudjuk beszélni az életünknek ezt a hihetetlenül nehéz és fájdalmas részét.
Legyél kedves az örökbe adó anyukákkal, és ne vonj le elhamarkodott következtetéseket rólunk abból kiindulva, amit a filmekben láttál. Inkább szánj ránk egy kis időt, hogy megismerd az igazi történetünket, mielőtt elítélnél minket. Íme nyolc dolog, amit szeretnénk, ha tudnál rólunk.
1. Anyukák vagyunk, még akkor is, ha nem mi neveljük a gyermekünket.
Az, hogy nem látom minden nap a gyermekemet, nem jelenti azt, hogy nem vagyok anya. Mondanád azt egy nőnek, akinek meghalt rákban a gyermeke, hogy ő onnantól már nem anyuka? Nem, persze hogy nem mondanál ilyet. Ugyanez igaz rám is. Kihordtam és megszültem egy gyermeket. Onnantól kezdve anya vagyok.
2. Érzékenyen reagálhatunk a baba témára.
Mivel szültünk egy pici babát, akit aztán nem vihettünk haza magunkkal, előfordulhat, hogy érzékenyen érint minket a kisbaba téma. Ha látunk egy újszülöttet, akkor eszünkbe jut a saját babánk, aki már soha nem lesz velünk. A legtöbbünknél ugyanolyan anyai érzések ébredtek a babánk születésekor, mint minden más anyukánál, csak el kellett fojtanunk őket az örökbe adás miatt. Ezt hozhatja felszínre más kisbabák látványa.
3. De néha kifejezetten babák körül szeretnénk lenni.
Még ha ez furcsán is hangzik, hiszen épp az előbb írtam le, hogy kiborulunk az újszülöttektől. Néha mégis az a legjobb terápia számunkra, ha újszülöttek közelében lehetünk. Ilyenkor a belénk szorult anyai ösztöneink kitörhetnek belőlünk, és jólesik más babáját dajkálni kicsit.
4. Ha a gyerekünkkel egyidős gyerekekkel találkozunk, az fájdalmas élmény lehet.
Egész életemben kíváncsi leszek rá, hogy milyen személyisége, szokásai, bogarai, cukiságai vannak az én gyerekemnek. És valószínűleg sosem tudom meg, ha csak ő nem keres meg majd felnőtt korában. Ezért minden vele egykorú gyereket látva az a kérdés motoszkál bennem, hogy “Vajon az én gyermekem is ilyen, ezt csinálja, így beszél, így nevet?”. Néha jobb, ha inkább elkerülöm az ilyen helyzeteket, hogy ne essek mély depresszióba újra.
5. Ha híreket kapunk a gyerekünkről, azt meg akarjuk osztani a barátainkkal.
Vannak olyanok, akik úgy adják örökbe a babájukat, hogy utána kapcsolatot tartanak az örökbe fogadó szülőkkel. Csodálatos lehetőség, hiszen így híreket kaphatnak a gyerekükről, nem veszítik szem elől, és nem érzik elvágva magukat tőle. Amikor pedig hírek érkeznek felőle, akkor ugyanúgy, mint más büszke anyuka, meg akarják osztani az örömüket a körülöttük élőkkel.
6. Vannak napok, amikor annyira hiányzik a gyermekünk, hogy szinte fáj.
Nem arról szól ez, hogy megbántuk a döntésünket, hiszen tudjuk, hogy sokkal jobb helyen van az örökbe fogadó szülőknél, mint nálunk lenne. Ez a gondolat erősít meg minket azokon a napokon, amikor borzalmasan hiányzik a gyermekünk, és amikor küzdünk a saját gondolatainkkal.
7. Csodálatos élmény látni, ahogy cseperedik a gyermekünk.
Egyszerre csodálatos és fájdalmas. Amikor képeket kapunk az egyre nagyobb gyerekünkről, fáj, hogy nélkülünk nő fel, de közben gyönyörködünk is benne, hogy milyen szép és egészséges. Örülünk, hogy jól van, hogy szép élete van, és fáj, hogy nincs mellettünk.
8. Sosem jutunk túl azon, hogy elveszítettük a gyermekünket.
Olyan számunkra az örökbe adás, mint másnak a gyermeke halála. Nem lehet feldolgozni vagy túllépni rajta.
Olvass még többet az örökbe adásról:
- “Végigcsináltuk az örökbe adást, de közben belehaltunk” – egy nevelőanya hétköznapjai
- Úgy döntött, meleg párnak nem adja örökbe a babát
- Hogyan lehet örökbe – elfogadni?