“Amikor az első gyermekemmel voltam várandós tavaly, sokat jártam a nőgyógyászomhoz, aki félóra alatt mindent felmért, mindent megnézett, amit meg kellett néznie, és mindig lelkiismeretesen megkérdezte, hogy van-e kérdésem. Fizikailag rendben voltam, de ha arra kérdezett volna rá, mi zajlik a lelkemben, akkor lett volna pár olyan tünetem legbelül, amire felhúzta volna a szemöldökét.
Szülés előtti depresszióval küzdöttem.
A depressziót nem lehet egy mondattal definiálni. Mielőtt először tapasztaltam meg a saját bőrömön még főiskolásként, azt hittem, hogy ha valaki depressziós, az azt jelenti, hogy olyan rosszul érzi magát, hogy fel sem bír kelni az ágyból hetekig. Bár ez igaz is bizonyos esetekben, nekem nem így jött elő a depresszióm. Inkább csak elvesztettem minden érdeklődésemet olyan dolgok iránt, amiket addig szerettem, érzelmileg lebénultam, és úgy általában mindennel kapcsolatban közönyös voltam. Ezek a tünetek nem voltak annyira szembetűnőek, hogy felfigyeljek rájuk, magyarázhattam szimpla kimerültséggel is egészen addig, míg a depresszióm evészavarba csapott át, amibe majdnem belehaltam.
A következő évet azzal töltöttem, hogy rendkívül éberen figyeltem magam és a tüneteimet, egy idő után elég jól stabilizálódtam is a mindennapokban. Legyőztem a szörnyet, gondoltam. De aztán a férjemmel babát szerettünk volna.
Mivel ismertem a depresszió mélységeit, már a kétcsíkos teszt előtt elkezdtem aggódni a szülés utáni depresszió miatt.
De arra nem számítottam, hogy már a terhesség alatt rám törhet. Hirtelen ott voltam a második trimeszter közepén, és ugyanúgy éreztem magam, mint akkor, a főiskola alatti sötét korszakomban. Tele volt a fejem a társadalmi elvárásokkal, hogy most kellene élnem életem legboldogabb időszakát, hiszen épp gyereket várok, én meg mindennek éreztem magam, csak nem boldognak. Biztos bennem van a hiba. Ezek a gondolatok egyre csak szaporodtak és még rátettek egy lapáttal a helyzetre.
Visszanézve talán nem kellett volna ennyire meglepődnöm rajta. Túl sok változás tört be az életembe a terhességgel fizikailag és érzelmileg, ami szinte megágyazott a depressziónak. Annyi előnyöm volt csak, hogy már felismertem a tüneteket, és még szülés előtt segítséget kértem. Mint megtudtam, minden hét nőből egy átéli a szülés előtti depressziót, de a legtöbben kezelés nélkül maradnak, és beleesnek szülés után is ebbe a gödörbe. A félelmeim ellenére engem nem ért utol a szülés utáni depresszió, de bármikor újra előjöhet.”
Ennek az anyukának jól alakult végül a története, de mi van azzal a rengeteg nővel, aki fel sem ismeri, hogy baj van?
Vagy azokkal, akik felismerik, de nem tudják, mit tehetnének ellene, mert nem mernek szólni senkinek róla? Hiszen ők most boldog várandós anyukák, semmi joguk arra, hogy depressziósak legyenek. Ha terhesen ilyet mondasz, akkor megvetés és ítélkezés a jutalmad ahelyett, hogy segítene rajtad valaki. A nők szégyellik és inkább csendben szenvednek, pedig nagy károkat okozhat az egész családban, ha kezeletlenül marad a depressziójuk terhesség alatt.
Igenis beszélni kell róla, sőt az orvosoknak és védőnőknek a terhesgondozás során ilyen jellegű kérdéseket is fel kellene tenniük.
Ne csak a nyákdugókról, méhszájakról, testsúlyról és vizesedő lábakról beszéljenek, hanem a kismamák lelkével is foglalkozzanak. Azon túl, hogy milyen öreg a méhlepény és mennyi a magzatvíz, az is hatással van a magzatra, hogy az anyukának milyen a lelkiállapota. Olyan egyszerű lenne, ha alkalmanként 5 perccel többet foglalkoznának a kismamákkal és feltennék nekik a Edinburgh Postnatal Depression Scale jól bevált, terhességi depresszió megállapítására készült tesztkérdéseit.
Az a pár perc, amit a tesztkérdésekre szánnának, rengeteget jelentene azoknak a terhes nőknek, akik csendben szenvednek a depressziótól. Onnan már lehetne továbblépni, elkezdeni a kezelést, és talán megmenteni egy családot. Persze ennél sokkal többre lenne szükség, a probléma társadalmi szinten kezdődik, igazi megoldás az lenne, ha a depresszióval – főleg a terhesség alattival – kapcsolatos előítéleteket ki lehetne söpörni az emberek fejéből. Komoly felvilágosításra lenne szükség, hogy egyáltalán tudják a nők, mire kell odafigyelniük, hogy felismerjék magukon a jeleket.
Közben pedig abbahagyhatnánk már, hogy úgy teszünk, mintha a terhesség egy nagy rózsaszín vattacukor lenne, mert egyáltalán nem az.
Őszintén beszélhetnénk arról, hogy milyen érzelmi hullámvasút, ahelyett hogy azt sugalljuk az anyukáknak, hogy kilenc hónapig ragyogó arccal, boldog mosollyal az arcukon kell járkálniuk. A valóság teljesen más, sokkal emberibb, sokrétűbb, vannak benne hullámvölgyek és hegycsúcsok. Attól még, hogy gyerekünk lesz, emberek maradunk, teljesen normális, ha nem a föld fölött repkedünk szülésig.
Ne menj el a jelek mellett azzal, hogy neked most nem szabadna ilyet érezned ebben az élethelyzetben – mert terhesen NEM ILLIK így érezni. Ha gyanút fogsz, hogy valami nincs rendben, kérj segítséget, beszélj róla a férjeddel, barátaiddal, anyukáddal, orvosoddal, nincs semmi szégyen ebben. Magadért, a babádért, a családodért megéri tenni a depresszió ellen.
Olvass még többet a depresszióról:
- A terhesség alatt már utalnak jelek a szülés utáni depresszióra
- “Mit sírsz ahelyett, hogy örülnél!” – A szülés utáni depresszió
- Életveszélyes lehet a mosolygó depresszió