“Nem tudom, miről meséljek… A halálról vagy a szerelemről? Vagy a kettő ugyanaz… Szóval miről?”
Ljudmila férje és társai – miután tüzet oltottak a meghibásodott erőműnél – egyik napról a másikra leépültek, azonnal egy moszkvai kórházba szállították őket, ahol nem látogathatta őket senki, ha pedig valaki mégis bejutott, tilos volt megölelni, megcsókolni őket. A testük annyira sugárzott, hogy a körülöttük lévőknek is ráment az egészségük. Ljudmila ekkor várta friss házasként a gyereküket, és nem nagyon gondolkozott.
Számára egyértelmű volt, hogy nem hagyja magára a szerelmét. Besiklott, behazudta magát, bejutott hozzá. Főzött a katonáknak, megölelte, megcsókolta a férjét, mellette ült akkor is, amikor az ápolók már csak védőruhában értek hozzá. A szerelme akkora volt, hogy a moszkvai kórházat fel lehetett volna építeni belőle, de a férjét és a gyerekét nem tudta megmenteni. Sokan ebben a helyzetben ott hagyták a haldoklót egyedül, és legalább magukat és a gyerekeiket mentették.
Mi volt a helyes választás? Van ilyen helyzetben helyes választás?
Az irodalmi Nobel-díjas írónő Csernobilról szóló könyvében kizárólag az emberi történetekkel foglalkozik. A likvidátorokkal, akik a legveszélyesebb munkát vállalták a baleset után, gyakran önként, úgy is, hogy tudták, hamarosan betegek lesznek tőle, mégis elmentek a reaktor tetejére. A villanyszerelőkkel, a katonákkal, akik kitelepítették az embereket, akik lemosták, megtisztították az üresen maradt falvakat.
És az egyszerű parasztemberekkel, akiknek ott kellett hagyniuk a földjüket, mindent, amiért addig éltek, és néhány nap vagy hét múlva, amikor már jól megszedték magukat sugárfertőzött zöldséggel, dolgoztak a földeken, ami a por miatt tovább fokozta a szennyezést, megitták a fertőzött tejet és vizet, mert nem volt más, mert senki nem tájékoztatta őket rendesen, meg mert ki érti azt, hogy sugárzás? mi az? azt, hogy háború, mindenki érti, de azt, hogy sugárzás, még senki sem látta, végül elhagyták a szülőföldjüket, és belebetegedtek a hiányba, és sokan közülük visszaszöktek a tiltott zónába később. És persze nőkkel, akik vagy ott maradtak, vagy elmentek, elvesztették a férjüket, megbetegedtek a gyerekeik, egy rövid hét alatt elmúlt a fiatalságuk.
Mert a nők egy része, akiket ott ért a katasztrófa, nem szülhetett, vagy ha mégis, rettegett, félt a testi szerelemtől, úgy érezte, ez neki tilos, neki nem szabad, és félt a gyerekétől is, aki megszületik, hogy meglesz-e keze-lába. Az ott dolgozó férfiak évekig nem nemzhettek gyereket, de a “külsős” nők egyébként sem álltak velük szóba. Aki csernobili, azt úgy vették, hogy meddő, fertőzött, impotens. A tanárok elmondják, hogy Csernobil után a gyerekek elkezdtek csöndben maradni az iskolában. Az óvodában is. Semmi rosszat nem csináltak. Nem sírtak, nem is nevettek. Nem futkároztak és nem sikítottak, hanem ültükben elaludtak.
Olyan, mint a világvége, nem?
Egy idő után pedig elkezdtek gyógykezelésre járni külföldi országokba, ahol mindent megadtak nekik. De a gyerekeknek már a kórházban lettek barátaik. Az egyik fiú legjobb barátaiként olyanokat idéz, akik már meghaltak. Velük is a halálról beszélgetett. Tudta azt is, hogy ő is meg fognak halni.
A felnőttek egy része pedig keresi a bűnösöket, vagy magát is bűnösnek tartja, mert nem tett eleget, mert nem tájékoztatott elég embert, mert elhitte a tévének, hogy minden rendben van, a tüzet eloltották, a Szovjetunió még az atomot is legyőzi. Közben pedig valami olyasmi történt, amit senki sem tudott fölfogni. Mindent megváltoztatott, nem lehetett ugyanúgy gondolni a világra, mint azelőtt.
Csernobiltól kezdve nem lehet ugyanúgy gondolni a szülőföldre, amelyik pedig gyönyörű, és akkor is gyönyörű volt, sütött a nap, virágoztak a fák, értek a gyümölcsök, tisztán folyt a víz, minden jóval elárasztott a föld, csak éppen a verebek lepotyogtak az égből, és hasukat az égnek fordítva megdöglöttek, a méhek nem szálltak ki a kaptárjaikból, egyetlen bogár sem látszott, és ha bármihez hozzátették a sugárzásmérőt, legyen az a víz, a tej, a boci, a lekvár, a föld, a paradicsom, az anya melle, amelyik a babát táplálta, a műszer kiakadt, és már mérni sem tudta az óriási dózist.
Minden gyönyörűséget áthatott a sugárszennyezés, a belső szerveket is, a levegőt is.
És azóta nem tudnak ugyanúgy gondolni az emberi életre sem, hiszen nem golyó ölte meg őket, nem géppuskák, bombázás, hanem egy láthatatlan anyag, amelyik évezredek alatt sem fog onnan eltűnni, kiürülni, és hozzá képest az ember 60-80 éve (Csernobil környékén inkább csak 40) igazán semmiség.
Alekszijevics könyve megemlíti, hogy az a grafit egyébként még ott van Csernobilban, hogy megpróbálják biztonságban lefedni a megsemmisült blokkot, mi pedig reménykedünk, hogy az impozáns födém valamitől tényleg megvéd minket (hiszen tulajdonképpen nem tudjuk, mi is történik a fedél alatt a sugárzó anyagokkal, hogy milyen reakcióba lépnek egymással, de a Csernobili imának nem ez a fő kérdése.
Az emberrel foglalkozik, aki aznap még le akarta szedni a krumplit az anyjáéknál, amikor a férjét egyszer csak elvitték tüzet oltani, aki első nap még az erkélyről nézte a tüzet – fogalma sem volt, mit lát – és csak azt állapította meg, milyen különös, gyönyörű színe van. Azzal foglalkozik, akinek ott kellett hagynia a házát mindennel együtt, a gyerekkel, aki követelte, hogy legalább a macskát vihesse magával, de nem lehetett, a macskákat meg kellett ölni, vagy a kirgiz asszonnyal, aki inkább ment a tiltott zónába lakni, mert ott legalább nyugalom van, hiszen ő csak az embertől fél, mástól annyira nem tud rettegni.
A szörnyűségről szól, mégis gyönyörű könyv. Egyszerű és bonyolult emberek keresik benne az élet értelmét és valamiféle választ a tragédiájukra, ezt pedig félig megtalálják, félig elvesztik. A legnagyszerűbb az egészben az, hogy a halálról, a borzalomról itt mégis csodálatos volt olvasni. Nem azért, mert szebbé vált, felfoghatóbbá vagy elfogadhatóvá, hanem mert önkéntelenül mellékerült a boldogság, a szerelem meg a szépség. Az elbeszélők mellérakták. Nem élhettek teljes sivárságban. Mindenek ellenére szerettek.
Olvass többet Csernobilról:
- Csernobil 30 éve: képek akkor és ma
- Csernobil – Senkinek sem volt betegségtudata
- Meglepő, ami Csernobil környékén történt a vadvilággal