Drága gyermekeim!
Anyának rossz napja volt tegnap. Végignéztétek, ahogy a maradék húsvéti csokikat befalom, mintha nem lenne holnap. Láttátok, ahogy teli torokból sírok, összegömbölyödve a földön, miközben ölelgettem a kutyát. Túl sokszor hallottatok kiabálni olyan dolgok miatt, ami miatt nem kellett volna felemelnem a hangomat. Láttátok, ahogy felrohanok a hálószobámba, és lefekszem aludni, pedig még világos volt kint, de azt akartam, hogy vége legyen a napnak. Odajöttetek hozzám, simogattátok a hajamat, miközben próbáltam az ágyban olvasni. Tudom, hogy ijesztő nektek látni ilyen állapotban azt az embert, aki elvileg a támaszotok kellene hogy legyen.
Az az igazság, hogy nem tudom megmagyarázni. Sokkal könnyebb lenne, ha történt volna valami konkrét dolog, ami miatt ilyen rossz napom volt.
Nem tudjátok, mennyire szeretnék ésszerű magyarázatot adni, mennyire szükségem lenne rá, hogy meg tudjam indokolni. Valami olyat szeretnék mondani, amitől könnyebben feldolgozzátok az eseményeket, de nem tudok. Nem olyan volt ez, mint amikor a dédipapa meghalt, vagy amikor valami szörnyűségről látok hírt a tévében. Nem mondhatom, hogy “Anya szomorú, mert a bácsikátok beteg.” Az ilyen napokon, mint a tegnapi, még én sem tudom, hogy mi a bajom. Képtelen vagyok megmagyarázni, miért érzem úgy magam, mint aki rögtön szétszakad. Csak érzem, hogy rám telepszik ez az érzés, és hiába próbálom, nem tudom megállítani.
Tudnotok kell, hogy nem mindig vannak nekem sem válaszaim. Tudnotok kell, hogy emberből vagyok. Tudnotok kell, hogy ez nem a ti hibátok. Tudnotok kell, hogy ti jelentitek nekem a legtöbbet a világon. Tudnotok kell, hogy néha nehéz az élet, és anya egyszerűen szétesik. De azt is tudnotok kell, hogy minden rendben lesz. Teljesen normális, hogy olykor mindenki kicsit elveszti a fonalat. Rendben van, ha úgy vagyunk néha szomorúak, hogy nincs oka. Ha nem mosolygunk folyton.
Van úgy, hogy nem akarunk jobban lenni, csak át akarjuk élni teljes mélységében a ránk törő szomorúságot. Még az anyukákkal is előfordul.
Rengeteget jelent számomra, amikor jobb kedvre akartok deríteni azzal, hogy szedtek nekem virágot, vagy odahozzátok a kedvenc párnámat. Nem tudjátok, hogy a szomorúságom mögött mindig rátok gondolok, és hálás vagyok, hogy ilyen gyerekeim vannak. A szeretetem még a legrosszabb napjaimon is megingathatatlan, még akkor is, ha ilyenkor kiabálok, és kicsit sem vagyok kedves veletek. Kérlek, ebben az egyben ne bizonytalanodjatok el.
Az a helyzet, hogy egy családban nem mindig kell a legjobb arcunkat mutatni egymásnak. Mutathatjuk az igazi énünket. Megpróbáljuk mindennap a legjobbat kihozni magunkból, de rossz napok így is, úgy is előfordulnak, amitől aztán egy nagy kudarcnak érezzük magunkat. Amikor nekem szörnyű napom van, mindig emlékeztetem magam, hogy a jó napokat nem értékelném annyira, ha folyamatosan minden rózsaszín lenne a családunkban. A rossz napoknak is van céljuk, taníthatnak minket, és azt érezhetjük tőlük, hogy elveszítjük az irányítást.
De ti segítetek nekem mindig, hogy átvészeljem ezeket a rossz napokat, a kacajotokkal, a kis házi készítésű finomságaitokkal, amikkel megleptek, a drága éneketekkel. Saját magatokkal. Úgyhogy igen, anyának rossz napja volt tegnap, és biztos, hogy lesz is még ilyen. De soha ne felejtsétek el, hogy mennyire szeretlek titeket. Nemcsak a rossz napokon, nemcsak a jó napokon, hanem minden egyes nap.
Szeretettel, Anya
Olvass többet az anyaságról:
- “Nem kellene úgy élni, mint egy szuperhős. Ember, nő és anya vagyok, nem robot!”
- “Bevonultam a pszichiátriára, hogy jobb anya legyek”
- 40 dolog, amiért anyaként nem vagyok hajlandó többé bűntudatot érezni