Eszternek 3 gyereke van, és mindig voltak hozzá nagymamák is. Rajtra készen áll az anyukája és az anyósa is, ha segíteni kell. Így aztán náluk nincs megoldhatatlan helyzet.
“Az anyukám a világ legjobb nagymamája, a gyerekek kicsi koruktól fogva nagyon sokat voltak nála, vagy ő jött hozzánk, ha én dolgoztam. Elhozta a suliból, oviból őket, játszottak délután, sőt meg is főzött a családnak, mire hazaértem. Ja, és a különórákra is elvitte a gyerekeket, szóval maximálisan odatette magát. Azt hittem, hogy egy idő után megunja, vagy belefárad, de nem.
Minden hétvégén ragaszkodik a közös vasárnapi ebédhez, és hetente legalább egyszer kéri, hogy aludjanak nála a gyerekek. Szerintem ő egy igazi szupernagyi, aki hiába múlt már hetven, teljes erőbedobással unokázik. Az öcsémnek is van két gyereke, és az anyu náluk is helytáll. Pedig apukámra is kell főznie, szóval van elég dolga otthon is. El sem tudom mondani, hogy milyen sokat jelent nekem! Nyugodtan dolgozom, mert a gyerekek délután jó kezekben vannak, sokkal könnyebb így az életünk.”
Éva nem ennyire szerencsés, bár az anyukája él, nem is lakik messze tőle, mégsem segít. Sőt inkább lepasszolja a nagymamai teendőket.
“Anyu már engem is sokszor az oviban felejtett, nem volt egy álom-anya. Amikor megszülettek a gyerekeim, és a második csak pár napos volt, lázas lettem, moccanni sem tudtam. A férjemnek el kellett utaznia, ezért megkérte az anyut, hogy jöjjön át hozzánk, és hozzon ebédet is, mert nem tudok felkelni. Anyu megígérte, de elfelejtett átjönni – megjegyzem, majdnem a szomszédban lakott. Akkor felhívtam az anyósomat, aki szó nélkül azonnal jött, megfőzött nekünk több napra, és maradt addig, segített, amíg a férjem hazaérkezett. Rá tényleg mindenben számíthatok, bár mi csak akkor kértünk segítséget, ha tényleg vészhelyzet volt.
Talán nem is csoda, ha végül az anyósomékkal közösen vettünk egy ikerházat, és a legnagyobb békében és szeretetben élünk azóta is. Anyukám a fiam nevét sem képes megjegyezni, pedig ő már 15, lett volna rá ideje, de nem ment. Nem nagyon kíváncsi a gyerekekre, én megyek hozzá legalább hetente egyszer, de az unokáival szinte nincs is kapcsolata. Sajnálom, hogy így alakult, de ezen én nem tudok változtatni, ő pedig nem is akar.”
Sok anya nem ennyire szerencsés, hiába vágynának rá, nincs segítségük. A nagyi vidéken él, esetenként a szünidőben tud besegíteni. Szilvia szomorú ezért, de nem tud változtatni a lakhelyén.
“Egyedül nevelek 3 gyereket, a szüleim Pécs mellett laknak, és gyakorlatilag csak a szünidőben tudnak találkozni az unokákkal. Amíg kicsik voltak, addig szívesen töltöttek a nagyszülőknél egy-két hetet, mostanában viszont nem akarnak menni, mert ott unatkoznak. Úgyhogy maradnak itthon, ha én dolgozom, akkor egyedül. És én még szerencsésnek érzem magam, mert a szüleim jól vannak, csak messze laknak. Szerencsére délután négy-fél öt felé már otthon vagyok, ezért kevés időt töltenek egyedül, de a mindennapi teendők és gondok az én vállamon vannak. Jó lenne, ha lenne a közelben állandó segítségem, de fizetni ezért nem tudok. Szóval, maradok egyedül!”
És vannak persze olyan életek is, ahol a nagymama állandóan segíteni akar, de kibírhatatlan a jelenléte. Talán ez a legpokolibb. Nikiék sajnos éppen így jártak.
“Az anyukám jóval a gyerekeim születése előtt meghalt, pedig szerintem ő lelkes nagymama lett volna. Így hát maradt az anyósom, aki jó alternatívának tűnt, de aztán kiderült, hogy mégsem… Amikor a kislányom megszületett, akkor eleve megsértődött, hogy a barátnőm jött át első este megmutatni azt, hogy hogyan kell megfürdetni egy újszülöttet. Aztán ezt tisztáztuk, nem akartam megbántani, és úgy gondolta, hogy azontúl mindig segítenie kell, gyakorlatilag beköltözött hozzánk. A fűtést 25 fokra csavarta, mert szerinte egy kisbaba fázik. Egyfolytában rendezgette, takargatta a gyereket, nem volt nyugtom tőle. Éjszaka ült a kiságya mellett és azt nézte, hogy él-e még. Borzalmas volt!
Könyörögtem a férjemnek, hogy küldje el, mert megőrjít engem is, meg a gyereket is. Amikor a fia megköszönte a segítségét, és kérte, hogy menjen haza, vérig sértődött, de sajnos hamar megvigasztalódott, és ismét nálunk volt. Végül nekem kellett megmondanom neki, hogy majd akkor jöjjön, amikor hívjuk, egyébként hétvégente 2 órára megkapta a gyereket. Mostanra két gyerekem van, mindketten utálnak a nagyival lenni, mert semmit nem enged nekik, mert szerinte minden veszélyes.
Folyamatosan harcolnom kell vele, hogy normálisan viselkedjen a gyerekekkel, és hagyja őket játszani, élni, enni. A múlt nyáron elvitte őket nyaralni, én rettegtem, de mit tehettem volna, elvégre a nagyanyjuk. Reggel elmentek, másnap reggel haza is jöttek, szerinte ugyanis veszélyes volt a hely, ha azt mondom, hogy nem bánkódtam miatta, az enyhe kifejezés. Soha többet nem viheti sehová a gyerekeimet, az tuti, mert szerinte még a pókok is halálos veszélyt jelentenek rájuk. Max. akkor láthatja a gyerekeket, ha átviszem őket 2 órára, úgy, hogy én is ott vagyok.”