Megjegyzem, egy dologtól azért mindig is undorodtam: a kutyaszartól, ami a cipőm talpára ragadt, ha beleléptem. Ilyenkor mindig kitettem az erkélyre a cipőmet és vártam, hátha öntisztulóvá válik vagy erre járnak éjszaka a manók, akik szorgos, önkéntes, mazochista munkaerőként megtisztogatják. Közben pedig élénken szidtam magamban a kutyatulajdonos felmenőit, amiért nem képes felszedni a kutyája után a végterméket. A végén pedig addig vártam, míg inkább kidobtam a cipőt, de nem bírtam letisztítani.
Amióta anya lettem, már megszámolni sem tudom, hány kutyakakis cipőt pucoltam meg, volt olyan is, hogy bokáig sikerült a gyerekeimnek összekenniük magukat vele. Nem azt mondom, hogy ezt boldog mosollyal az arcomon teszem, de már nem fordul ki a gyomrom a helyéről (bár a kutyatulajt továbbra is megátkozom ilyenkor hetedíziglen).
Mindez a közelgő anyák napjáról jutott eszembe. Mert szép-szép, világra hoztuk a gyerekeinket, örülünk nekik, cuki babák, aztán meg felnőnek, és időközben mindenféle gusztustalanságot művelnek, olyanokat, amiktől a régi, gyermektelen énünk elborzadt volna.
De érdekes módon anyaként ez nem annyira visel meg, mintha a cél szentesítené az undort. A cél ebben az esetben az, hogy a gyerekeinket felneveljük valahogy tisztán, kaki- és takonymentesen. Szerintem anyák napján azt is meg kell ünnepelnünk, hogy az anyák mi minden gusztustalanságra hajlandóak a gyerekeikért. Olyanokra is, amiket még magukért sem tettek volna meg soha.
Kakit takarítunk nagyjából mindenhonnan
Amíg nem voltam anya, persze voltak elvont fogalmaim arról, hogy ki kell cserélnem a pelenkákat és emberi lények fenekét kell tisztára törölnöm. Majd szembesültem a valósággal, hogy a kaki nem marad a gyerek fenekén, hanem képes BÁRHOVA elkenődni. Sőt van olyan is, hogy turkálni kell benne, mert az a drága gyermek még csak egyéves és az a balsejtelmed támad, hogy lenyelhette azt a gombot, amit véletlenül leejtettél, ezért kétségbeesetten túrod át a pelenka tartalmát, hátha átment már rajta. Néha pedig észre sem veszed, hogy még a könyöködön is van kaki egy jól fejlett újszülött, folyós termék után, csak amikor már belekented a fehér kanapéba. De letörlöd, áttúrod, megtisztítod, mert anyaként ez is a dolgod. És tulajdonképpen, az első döbbenet után nincs is vele túl sok problémád.
Elkapjuk a kezünkkel a hányást
Ez egy olyan reflex, amivel nem tudunk mit csinálni. Tudjuk, hogy kifolyik a kezeink közül, mert hát folyékony, mégis, ha látjuk, hogy öklendezik a gyerek, automatikusan odanyúlunk, hogy felfogjuk a kezünkkel, ami kijön belőle. Lehet, hogy azért csináljuk, mert reménykedünk benne, hogy legalább a nagyját el tudjuk kapni és nem megy a szőnyegre, kanapéra, macskára, aki épp arra kolbászol vagy a kistesó fejére, aki misztikus módon mindig ott van, ahol nem kellene lennie. Közben pedig érdekes módon nincs hányingerünk – vagy ha van, elfojtjuk –, mert nem tehetjük meg, hogy “szinkronússzunk” a gyerekünkkel.
Kiszívjuk egy másik ember orrát
Azt hiszem, az első orrszívás alkalmával én jobban pánikoltam, mint a gyermek, aki három hónaposan hevert a kiságyban és folyatta az orrát zavartalanul. Még az is felrémlett előttem, hogy nehogy agykárosodás érje, amiért én nekiesek a porszívóhoz csatlakoztatott orrszívóval. Ez persze csak az első gyerekem első orrszívásánál okozott problémát, most a harmadiknál már simán ráülök a gyermekre, hogy maradjon nyugton, amíg én takonymentesítem a fejét.
A vérüket kell lemosni magunkról
Ránk véreznek, szó szerint. Ha elvágja a kisujját, akkor máris odadugja az orrod alá, belédkeni, rádcsöpögteti, minden módon rád ruházza a vérét. A gyerek már csak ilyen, elesik, beveri, elvágja, felsérti, lehorzsolja, aztán meg vérzik, mintha nem lenne jobb dolga. Olykor rohanunk vele a sürgősségire, hogy összevarrják a homlokát, mert már megint azt játszotta, hogy tud repülni a motorjával, máskor meg el tudjuk otthon látni pár tündérkés ragtapasszal – de a krokodilos nem jó, mert az leharapja az ujját! –, de az biztosan nem ússzuk meg, hogy a testünk tetszőleges pontjain vérfoltokkal legyünk tele, ha őt bármilyen kis baleset éri.
A kezünkkel töröljük le a taknyot az arcukról
Mit nekünk egy kis slejm! Épp csak kiszivárog a gyerek orrából, annyira, hogy ennyiért nem kelünk fel a kanapéról zsebkendőért, de azért felébred bennünk a lelkiismeret, hogy csak le kéne törölni. Ilyenkor jön az, hogy vagy a pólónk ujjával vagy simán a kezünkkel megszüntetjük az áldatlan állapotot. Régen az is undorítónak számított, hogy a saját taknyunkat megérintsük, most meg sem rezzenünk, hogy egy másik ember taknyát törölgetjük puszta kézzel.
Mindez tényleg gusztustalan, de közben valahol nagyon szép is, mert a gyerekeink vannak egyedül olyan közel hozzánk, hogy bármilyen testnedvükkel elbánunk anélkül, hogy undorodnánk tőlük. Mi ez, ha nem a feltétel nélküli szeretet?