Rásütik, hogy ez csak kifogás, és aki anya, annak ugyanúgy megvan minden esélye arra, hogy úgy nézzen ki, mint bármelyik címlaplány, kockás hassal és össze nem érő combokkal. Ez egyszerűen nem igaz.
Nem igaz az, hogy aki anya, és nem hajszálvékony, izmos, tökéletes testű, az nem tesz magáért.
Egészségesen étkezem és mindennap mozgok. Nem tömöm számolatlanul a csokikat a számba, sőt a gyerek maradékát is meg szoktam hagyni a szemetesnek. Mikor lefektetem a gyerekeket, akkor nekiállok tornázni, van elliptikus tréner itthon, hogy meglegyen a kardiózás is, ha már időm/lehetőségem nincs lemenni futkározni meg edzőtermezni. Úgy érzem, hogy megteszek minden tőlem telhetőt a testemért, mégsem olyan, amilyenre azt mondják, hogy ez aztán bikinitest, mehet nyugodt szívvel a strandra, kedves anyuka.
Ettől még persze teljesen nyugodt szívvel fogok menni strandra, mert hol érdekel engem, ki mit gondol a testemről. Én tudom az igazat, hogy ez a test három gyereket kihordott, és minden csíkomat és meglazult bőrömet vállalom. De beszélgetve az anyatársaimmal, egyáltalán nincs így ezzel mindenki. Sőt azt kell látnom, hogy a többség utálja a testét, és inkább nem megy a strandra a gyerekeivel, vagy ha igen, akkor nem tudja jól érezni magát velük, mert mit szólnak mások, hát van rajta négy kiló plusz, összeérnek a combjai, és nincs olyan trendi hascsíkja sem, ami épp most őrület, egészen egyszerűen azért, mert a bőre már megnyúlt annyira, hogy sebészi segítség nélkül ne tapadjon rá soha többé a csípőcsontjára.
Megértem ezeket az anyukákat. Nekem sincs bikinitestem.
De ha körbenézünk egy valódi strandon, és megnézzük az igazi nőket, akkor azt látjuk, hogy igazából senkinek sincs bikiniteste. Olyan legalábbis, mint amilyeneket a reklámokban mutogatnak, nagyon ritkán jön velünk szembe. Arról nem is beszélve, hogy minek foglalkoznánk mások véleményével, ha egyszer arról van szó, hogy a gyerekeinkkel épp jól érezhetjük magunkat, nyaralás van, öröm van, a gyerekeknek pedig úgy vagyunk szépek, ahogy vagyunk.
Sajnos ezt tudjuk a fejünkben, de közben mégis szorongunk a fürdőruhás testünktől. Egy ismerős anyuka fogalmazta meg a bennünk élő félelmeket frappánsan:
Tudom, hogy a gyerekeimet és a férjemet nem érdekli, ezért engem sem kellene, hogy érdekeljen, hogy nézek ki fürdőruhában. Végül is ők azok, akik a legtöbbet jelentik számomra, akiket szeretek, és akiknek a véleményére igazán adnom kellene. De ettől még a fejemben csak az van, hogy nem akarom, hogy lássanak félig csupaszon az emberek.
Hogyan megyünk mi, szorongós anyák a strandra?
Természetesen ruhát húzunk a fürdőruha – egyrészes, persze – fölé, és az utolsó pillanatban, amikor már a legközelebb vagyunk a vízhez, egy hirtelen nagy levegővel behúzzuk a hasunkat és lerántjuk magunkról a leplet, hogy aztán azonnal kilőjünk a víz felé. Megdöntve pár rekordot villámgyorsan bevetjük magunkat a habok közé, hogy a víz eltakarja jótékonyan a löbögő hájainkat.
Pozitívabb pillanatainkban tudjuk, hogy szeretnünk kellene a kicsit löttyedt hasunkat és fenekünket, mert végeredményben ezek is a részeink, és úgy általában szeretni kellene magunkat. Tudnunk kellene, hogy minden test szép, nem csak a vékony, ahogy azzal is tisztában kellene lennünk, hogy a média hatása ez az egész önutálat dolog, de belül mélyen mégiscsak a mindent elsöprő szégyenérzetet éljük át.
Elfogadunk mindenki mást olyannak, amilyen, nagy hasúnak, vastag combúnak, lötyögő fenekűnek… csak épp magunkat nem.
Úgy döntünk, hogy eltakarjuk a testünket, inkább izzadunk feketében nyáron, a strandon, mert az slankít, és kínozzuk magunkat az egyrészes fürdőruhákkal, mert annyira idegennek érezzük a saját testünket. Átformálódott szülés után, nem is ismerünk rá, ha tükörbe nézünk. Ahol egykor egy vékony nő állt lapos hassal és formás lábakkal, most egy narancsbőrös comb és megereszkedett pocak látható, peckes helyett lazán himbálózó mellekkel. Egyáltalán nem furcsa, hogy nehéz ezt elfogadni, olyan érzés, mintha lecserélték volna a testünket valaki máséra. Olvassuk, hogy el kell fogadni magunkat, de közben az ott a tükörben nem is mi vagyunk. Hát mégis hogyan fogadhatnánk el egy testet, amit nem érzünk a sajátunknak?
Azt hiszem, nem is elfogadás, mint inkább megszokás kérdése ez. Ha úgy nézünk magunkra, mintha egy idegen lenne a tükörben, akkor nézzük olyan szemmel, ahogy egy másik embert néznénk. Ha a barátnőnk állna velünk szemben ilyen testtel, eszünk ágában sem lenne azt mondani neki, hogy szégyellhetné magát, amiért így néz ki gyerekszülés után. Nem mondanánk azt, hogy nehogy kimenjen a strandra, mert erre a testre nem szabad fürdőruhát húzni. Nem szidnánk azért, hogy itt löttyedt, ott meg rezeg a hája. Mi lenne, ha ezen a nyáron inkább a saját legjobb barátnőinkké válnánk, és úgy mennénk a strandra, hogy magasról teszünk rá, mit gondolnak mások az anyatestünkről? Szóljon ez a nyár tényleg a felhőtlen strandolásról, ennyit kívánok minden anti-bikinitestű anyatársamnak.