Annyiszor olvashatjuk, hogy csak rajtunk múlik, hogy sikerül-e békében elválni, hogy szinte üdítően hat Zita története. Pontosan megmutatja, hogy ez a kérdés sem fekete vagy fehér, és hogy két emberen múlik, hogy a válás után milyen kapcsolat lesz a szülők között.
Hogyan alakult ki ilyen jó barátság köztetek az első férjeddel?
Azt hiszem, a kulcs a mi jó kapcsolatunkban az, hogy már házasságunk alatt barátsággá szelídült a szerelem. Az utolsó pár évben már csak egymás mellett éltünk, nem pedig egymással. A válás előtti időszak feszültséggel terhes volt, az utolsó évünk együtt inkább jellemezhető úgy, hogy egymás agyára mentünk, és már mindenki nagyon várta, hogy külön költözzünk. Aztán ahogy már egy kis távolságot tudtunk egymástól tartani, nem kellett kényszerűen nézni a másik arcát minden reggel, kiderült, hogy nagyon jó csapat vagyunk, ha a gyerekeinkről van szó.
A mindennapi kis gondokat, feladatokat együtt végezzük a gyerekek körül, és maximális megértéssel fordulunk egymás felé. A jó kapcsolatunk lényeges eleme a kommunikáció, hogy mindent megbeszélünk, mert mindent meg is lehet beszélni. Nem ellenségek vagyunk, akik rosszat akarnak a másiknak, hanem kölcsönös szívességi alapon működünk, és bízunk a másikban, hogy mindketten a gyerekek érdekeit tartjuk szem előtt.
Tudsz példát mondani az együttműködésetekre?
Például amikor nem volt munkája, akkor szólt, hogy nem tud gyerektartást fizetni, amíg nem talál új munkahelyet, amire én nem a bírósághoz szaladtam, hogy akkor árverezzük el a feje fölül a házat, hanem egyezséget ajánlottam, hogy addig segítsen természetben többet, amíg nem lesz pénze. A természetben segítés esetünkben azt jelentette, hogy ha autóval kellett valahova menni, akkor elvitt minket, vagy hogy hétvégén a nagybevásárlást elintézte nekünk. Ez egy olyan egyezség volt közöttünk, amivel mindketten elégedettek voltunk. Vagy az is jó példa rá, hogy mostanában extra étrenden kell lennie, én pedig szívesen megsütöm neki az egészséges kenyeret, cserébe ő megszereli a ház körüli dolgokat.
A gyakorlati dolgokon túl hogy működik a kapcsolatotok?
Azért is használtam a barátság szót, mert közben ő az, akivel minden apróságot meg tudok beszélni. Ha van probléma valamelyik gyerekkel, akkor vele át tudom tárgyalni, milyen megoldási lehetőségeim vannak, vagy ha neki van a munkahelyén kommunikációs gondja, akkor itt vagyok, hogy tanácsot adjak. Még nyaralni is együtt megyünk néha, mert miért ne jöhetne velünk, nincs új párja egyikünknek sem, aki féltékenykedne miatta, nekünk pedig könnyebb a gyerekekkel, ha mindketten ott vagyunk. Illetve minden gyerek minden szülinapján és névnapján jön a családi ünnepekre, mert számukra ő is a család része. Sőt a második férjem gyerekei is apjuknak tekintik, mert ugyanolyan szeretettel bánik velük is, mint a sajátjaival.
A második férjedtől ezek szerint nem sikerült ilyen jóban elválni egymástól?
Sajnos nem, és akármennyit rágom magam rajta, tényleg nem az én hibámból. Neki is ugyanazokat a lehetőségeket felajánlottam a váláskor, mint az első férjemnek, de benne nagyobb volt a sértettség, nem tudta túltenni magát azon, hogy szakítottunk, ezért nem lehetett vele kommunikálni normálisan. Szerettem volna őt is bevonni a gyerekei életébe, hogy ne sérüljön a kapcsolatuk, de ellenállásba ütköztem, minden javaslatomra – mikor elhívtam közös programra például – az volt a válasza, hogy én akartam egyedülálló anya lenni, oldjam meg. Köztünk, azt hiszem, azért nem alakulhatott ki jó kapcsolat a válás után, mert elbeszéltünk egymás mellett. Én nem azt mondtam, amit hallani akart, ő pedig nem azt hallotta, amit mondtam.
Ezek szerint főleg félreértés áll a rossz viszony mögött?
Leginkább az a probléma, hogy minden mondatom és cselekedetem mögött rossz szándékot feltételez. Nem tudom, miért, mert az egyetlen célom az lenne, hogy jó apja legyen a gyerekeinknek, hogy ne sérüljön a lelkük, meg egyáltalán, legyen jelen az apjuk az életükben. De ezzel kapcsolatban falakba ütközöm, neki az, hogy elváltunk, hogy a mi kapcsolatunk tönkrement, egyenlővé vált azzal, hogy a gyerekeivel is szakítania kell, ha nem élünk együtt. Az azóta eltelt időben már megszoktam, de az elején nagyon dühített, hogy nem ezt érdemlik a gyerekek, hogy így magukra hagyja őket. Nem értettem, hogy lehet nem szeretni őket, hogy lehet, hogy egy apa ne kötődjön a gyerekeihez. Mára már tudom, hogy vannak ilyen típusú emberek, akiknek a kapcsolat vége azt jelenti, hogy teljesen szakítanak a régi életükkel, még akkor is, ha gyerek is volt benne. Úgy lépnek tovább, hogy nem néznek vissza.
Akkor megállapíthatjuk, hogy a békés válás feltétele az, hogy mindkét fél akarja.
Igen, az én példámból az látszik, hogy ahogy a jó párkapcsolat, úgy a jó válás is két emberen múlik. Ezért is olyan idegesítő, amikor önjelölt párkapcsolati tanácsadók a neten azt terjesztik, hogy az anyukáknak kell megoldaniuk ezt a problémát, és nekünk, nőknek kell megteremteni a békés váláshoz az alapokat. Szerintem ez egyáltalán nincs így. Ha vért izzadok, olyan kompromisszumkész vagyok, akkor sem tudnék jó viszonyt ápolni egy olyan emberrel, aki az ellenséget látja bennem.
Arról nem is beszélve, hogy minden kapcsolatnak megvan a maga története, amibe nem lát bele senki, csak a két érintett fél, úgyhogy nem nagyon kellene nagy általánosságokban megmondani, hogy kinek mit kellene csinálnia ahhoz, hogy békés legyen a válás. Függ attól, milyen a személyisége az exednek, hogy milyen sérelmeket hordoztok, hogy képesek vagytok-e magatok mögött hagyni azt, hogy valaha megbántottátok egymást, és még ezernyi apróság dolgozik a lelketekben, ami mind hozzátesz a válás utáni kapcsolathoz. Ha az én példámból lehet valamit tanulni, akkor az az, hogy nincs általános recept, csak két ember van, akiknek valahogy túl kell jutni a múlton ahhoz, hogy jóban tudjanak maradni válás után.