Nincs olyan, hogy tökéletes anya, ami azt is jelenti, hogy minket is tökéletlen szülők neveltek fel. Aztán mi is anyává váltunk, aki önbizalom problémákkal, megfelelési kényszerrel küzd, vagy csak nem hiszi el magáról, hogy igazán szerethető. A lelki sérüléseink belejátszanak a döntéseinkbe, hogy kihez megyünk férjhez, kitől lesz gyerekünk, hogyan neveljük a gyerekeinket, mit csinálunk, amikor sírnak, hogyan olvassuk fel az esti mesét, és milyen vacsorát készítünk mindennap. Mivel a tudatalatti nagyban irányít minket, ezért aztán nem tehetünk róla, de a kora gyermekkorunkban szerzett kis defektjeink meghatározzák a mindennapi cselekedeteinket, amikből összeáll egy nagy egész, és amikkel tanítjuk az életre a gyerekeinket öntudatlanul.
Mégis hogy lehet jó anyának lenni azzal a tudattal, hogy bizonyos fokig sérültek vagyunk?
A sérüléseink abból tevődnek össze, hogy a szüleink milyen hibákat vétettek a nevelésünk során. Hogyan szerettek minket, megtalálták-e a szeretetnyelvünket, mennyire éreztük magunkat egységben és biztonságban a családunkban. Vannak, akik komolyabb pofonokat kaptak már pici gyerekkorukban, olyanokat, amelyekből nehéz felállni felnőttként, és amelyek jelentősen befolyásolják az anyát a saját gyerekei nevelésében, mert annyira nem akarja ugyanazt elkövetni, mint anno a szülei. Noémi úgy nőtt fel, hogy nem érezte egy percig sem biztonságban magát a saját családjában.
Az életem úgy kezdődött, hogy nem akart engem sem anyám, sem apám. Sok véletlenül becsúszott gyerek van, akinek a születése után mégis csak örülnek, sajnos az én esetemben nem ez történt.
Mindig kicsit mostohagyereknek éreztem magam, a nővéremet ajnározták, ő volt a világ legszebb és legokosabb gyereke, én meg a futottak még kategóriába sem fértem be a szüleimnél. Nem pusztán testvéri féltékenységről van szó, nehéz megfogalmazni, amikor csak tudod, látod a szemükben, hogy nem szeretnek igazán, nem akarják, hogy ott legyél, zavaró tényező vagy az életükben. Olyan példákat tudnék csak mondani, amik önmagukban nem nagy dolgok, mint hogy anyám minden alkalommal, amikor nevettem, rám szólt, hogy ne nyerítsek, úgy röhögök, mint egy férfi, vagy hogy ne vegyek fel szoknyát, mert sonka lábaim vannak. De összeadódva mindennapos incidensként megalázó beszólások voltak ezek, amiket nagyon a szívemre vettem.Most, hogy nekem van két gyerekem, nagyon igyekszem, hogy ne kövessem el ugyanazokat a hibákat, mint a szüleim, hogy véletlenül se éreztessem azt a gyerekeimmel, hogy máshogy szeretem őket. Annyira erre fókuszálok, hogy szerintem már itt rontom el a nevelésüket, mert mindenre tudatosan akarok reagálni, nem hagyom magamnak, hogy zsigerből neveljem a gyerekeket.
A múltunk úgy hathat ránk, hogy úgy érezzük, alkalmatlanok vagyunk a gyereknevelésre, nem merünk hallgatni a belső hangunkra, mert mi van, ha rosszat súg, és csak a szüleink példáját ismételnénk meg. Érdekes módon még nekünk van lelkifurdalásunk azért, mert sérüléseket szereztünk gyerekkorunkban, amivel csak még inkább megnehezítjük a saját anyaságunkat. Gyakran érezzük azt is, hogy lehet, hogy egy másik anyával jobban jártak volna a gyerekeink. Noémi is állandó lelkifurdalással él, mindennap úgy ébred fel, hogy aznap vajon mit fog elrontani.
Nekem passzív-agresszív szüleim voltak, nem vertek, nem bántottak, kifelé csodás család voltunk, négy gyerek, lakás, autó, hétvégi ház, kutya, minden megvolt. Csak épp állandó feszültség volt otthon, nem emlékszem olyan napra, hogy ne haragudtak volna egymásra vagy ránk a szüleim kibékíthetetlenül. Azt hiszem, abban roggyantam meg kicsit lelkileg, hogy mindenkinek mutatni kellett, mennyire tökéletes egység vagyunk, de közben belül éreztem, hogy rohad az egész.
A szüleim remekül tudtak lelkileg büntetni, egymást meg minket is mindig a hallgatással kínoztak. Ha például rossz jegyet hoztam haza, vagy csak elkéstem otthonról, akkor néma csend volt a válasz, nem szóltak hozzám egy napig. Ez rosszabb volt, mint ha elvertek volna. Gyerekként nem értettem, miért csinálják ezt, most már tudom, hogy egyáltalán nem voltak meg az eszközeik érzelmileg ahhoz, hogy szeretettel neveljenek minket. Amióta gyerekeim vannak, azóta rettegek, hogy nehogy én is ugyanezt csináljam velük, bizonytalan vagyok magamban, hogy biztos jól csinálom, jó anya vagyok-e, vagy épp most teszem tönkre az életüket.
A sérüléseink lehetnek egyben az erősségeink
A gyereknevelésben az a szép, hogy nemcsak mi hatunk a gyerekeinkre, hanem ők is hatnak ránk. Ebben az esetben a tiszta szívükkel és ártatlanságukkal gyógyítják az anyukák lelkét. Az ő szemükön keresztül látva a világot visszaáll az emberiségbe vetett hitünk, és úgy érezzük, mintha kitörölnék belőlünk a haragot és fájdalmat, amit elfojtottunk gyerekkorunktól kezdve. Mindennap megvívjuk a csatánkat a múltunkkal úgy, hogy ebből a lehető legkevesebbet lássanak a gyerekeink. Nem mellesleg pedig, miközben magunkkal birkózunk, hogy legyűrjük a saját sérüléseinket, rengeteg jót taníthatunk a gyerekeinknek épp azért, mert sérült lelkűek vagyunk.
A megtört lelkünkön keresztül megtaníthatjuk a gyerekeknek, hogy…
…nem baj, ha elöntenek az olyan érzelmek, amelyek nem feltétlenül boldogok és szivárványosak, mert ebből is fel lehet állni és tovább lehet lépni.
…a bocsánatot kérek kifejezés nem a gyengeség jele, sőt erőssé tesz, és szülőként is nyugodtan használható a gyerekek felé mindennap.
…senki sem tökéletes, és nem is kell ezt elvárniuk saját maguktól sem.
…a múlt alakítja a jelenünket, de nem kell, hogy meghatározza azt, hogy kik vagyunk valójában.
…a szeretethez és kedvességhez nincs szükség ideális körülményekre.
…megbocsátani önmagunknak és másoknak a legjobb mód arra, hogy ne cipeljünk felesleges terheket át a másnapra.
Épp a sérült lelkünk miatt tudják majd, hogy mindenkinek megvannak a maga gyengeségei, és az igazi erő pont abban rejlik, hogy felismerjük és kezeljük ezeket magunkban. Megtanulják, hogy milyen az, amikor valaki megküzd magával a boldogságért és az önszeretetért. Lehet, hogy naponta szétesünk előttük kicsit, de annak is szemtanúi, ahogy újra meg újra összerakjuk magunkat annak érdekében, hogy nekik jó anyjuk legyünk. Ha pedig mindezt úgy tesszük, hogy azt nézzük, úgy hozzuk a döntéseinket, hogy az az első, hogy mi a legjobb a gyerekeinknek, akkor nagy baj már nem lehet, mindegy, mennyire sérült a lelkünk.