Három anyával találkoztam, akik úgy érzik, nem beszélhetnek nyíltan erről a kérdésről. Bár megbánták, hogy lett gyerekük, de még véletlenül sem szeretnék, hogy kiderüljön ez a környezetük számára. “Most már úgyis mindegy, minek fájdítsam a szívüket vele” – mondják szinte egyöntetűen. Mert ez van, ezt kell szeretni, a döntést, hogy gyereket vállaltak, már nem lehet visszacsinálni.
Szeretik a gyerekeiket, szépen is nevelik őket, csak belül azt érzik, hogy jobb lehetett volna az életük, ha mégsem szültek volna.
Anna gyerekkorától kezdve szeretett volna anya lenni. Nem voltak testvérei, talán ezért is vágyott rá annyira. Amikor férjhez ment, felébredt benne a kétely, hogy alkalmas lesz-e erre a feladatra, de aztán nem hezitált, hiszen a férje annyira vágyott egy gyermekre.
“Könnyen teherbe estem, de miután megszületett a lányom, állandóan csak fáradt és frusztrált voltam, úgy éreztem, belehalok az unalomba mellette, végtelenül elégedetlen voltam az életemmel. Lehet, hogy erre azt mondanák sokan, hogy biztos szülés utáni depresszióm volt, de az a helyzet, hogy ha tényleg az volt, akkor sosem múlt el, mert a mai napig sötét felhőként nehezedik rám, hogy nem jól döntöttem, nem kellett volna gyereket szülnöm. Akkor jött először a megbánás érzése, amikor a férjem visszament dolgozni szülés után, és már anyukám sem akart mindennap megjelenni nálunk, hogy segítsen, én pedig egyedül maradtam a babánkkal. Reménytelenséget éltem át, hogy akkor itt most vége is van az életemnek. De már késő volt. Tipródtam, mert nem szerettem az anyaságot, de nem sétálhattam ki a helyzetből, hogy folytassam az életemet. Úgy éreztem magam, mintha börtönbe csuktak volna.
De erről persze nem beszéltem senkinek, még magamnak is csak utólag, évekkel később ismertem be, hogy miért érzem magam ennyire rosszul. Akkora tabutéma, hogy ha megemlíteném a többi anyának, még az is lehet, hogy megdobálnának cumisüvegekkel. Most, sok év elteltével már megszoktam az anyaságot, és nyilván nagyon szeretem a gyerekemet, normálisan ellátom az anyai feladataimat körülötte, ölelgetem és puszilgatom, amennyit csak lehet, de közben mindig ott van bennem a kérdés, hogy milyen életem lehetett volna, ha ő nem születik meg. És sajnos mindig az a válaszom rá, hogy jobb lett volna.”
Valószínűleg sokan vannak, akik hasonló érzésekkel küzdenek magukban, amikről senkinek sem tudnak beszélni, mert félnek tőle, hogy elítélik őket, amiért megbánták, hogy gyereket vállaltak. Pedig nem akarnak lebeszélni senkit arról, hogy szüljön, eszük ágában sincs azt mondani, hogy a gyerekek nem szerethetők, vagy hogy a gyerekvállalás csupa nehézség és nincs benne öröm. Csak ráébredtek, hogy nem nekik való az anyaság. Nincs ebben semmi elítélendő, különbözőek vagyunk és egyszerűen tényleg vannak olyan személyiségek, akik nem tudnak kiteljesedni az anyaszerepben.
Nem elítélni kell őket, csak megérteni, hogy ilyen is van, és inkább támogatni kellene egymást, hogy mindenki a legjobban tudjon funkcionálni az életében.
Klári legalábbis csupán ennyit szeretne a környezetétől, hogy kapjon egy kis megértést és érzelmi támogatást, úgy érzi, akkor sokkal jobb anya lehetne minden megbánása ellenére is. Egyedülálló anya volt már a kezdetektől, lehet, hogy ezért is szeretné annyira, hogy meg tudja beszélni a legmélyebb gondolatait is valakivel. Élete legnagyobb hibájának tartja, hogy megszülte a gyermekét.
“Fiatalon lettem anya, 18 éves voltam, mikor véletlenül terhes lettem, épp hogy befejeztem a gimnáziumot és mentem szülni. Anyámék azt mondták, mikor kiderült, hogy babát várok, hogy ne tartsam meg, lesz még időm bőven, hogy gyereket szüljek, mert így, férj nélkül, háttér nélkül, munka nélkül mihez kezdek egy babával. Persze nem hallgattam rájuk, gondoltam, majd én megmutatom, hogy nekem ez sikerülni fog. És nyilván nem sikerült volna, ha a szüleim nem segítenek olyan sokat, mondhatjuk azt is, hogy az édesanyám inkább volt anyja a gyerekemnek, mint én. Nem vagyok büszke az első pár évre, szinte menekültem a babám elől. Nyomorultul éreztem magam, halálra rémisztett a gondolat, hogy onnantól az egész életem a gyerekem körül forog majd. Aztán ez enyhült, de nem múlt el, csak már tudom, hogy nincs lehetőségem, tenni kell a dolgomat, hogy neki mindene meglegyen, és várom, hogy húszéves legyen, hogy kicsit fellélegezhessek, és elkezdjek élni.”
A harmadik anyuka, Ildi is arról számolt be, hogy csapdában találta magát a szülés után, ahonnan nem volt kiút. Nem maradt semmi ereje magára, mert teljesen kimerítették a fiai.
“Nem ugrottam bele a gyerekvállalásba túl korán, 37 éves voltam, amikor megszülettek az ikreim. Azt mondják, azért jobb később szülni, mert élhetünk szabadon előtte és akkor majd nem lesz bennünk a sok ‘mi lett volna, ha?’ kérdés. Nálam ez nem jött be, sőt épp azért, mert 37 éves koromra már megszoktam egy bizonyos fajta életvitelt, hogy van időm magamra, a barátaimra és a férjemre, olyan volt a szülés utáni időszak, mint egy arculcsapás.
És ez nem múlt el a kisbaba korral, amikor természetes, hogy minden anya a végkimerülés szélére jut. Nehezen viselem még mindig, hogy nincs két perc, amikor nyugodtan csak nézhetnék ki a fejemből. Vagy hogy nem hívhatnak fel a barátaim, hogy most azonnal menjünk el moziba vagy trécselni egy kávé mellett. Minden nehézkessé vált, minden hatalmas szervezést igényel. Fáj, amikor látom mások képeit, bejegyzéseit a közösségi oldalakon, hogy milyen szabadok és mennek, amerre kedvük tartja. Én meg itthon ülök és maximum a játszótérig jutok el a gyerekeimmel. A fejem tele van azzal, hogy mit nem szabad elfelejteni, mint a kedvenc ételeik, allergiák, játékok, időpontok, kötelességek. Mintha az agyam helyén egy nagy konténer lenne, amiben csupa lomtalanításra váró cucc van. Ez nagyon zavar, és tudom, hogy így marad még évtizedekig, ami eléggé kiborító.”
Fontos, hogy ők hárman és a többi anya, aki megbánta, hogy gyereket szült, nem magát a gyereket bánják. Ugyanúgy szeretik a gyerekeiket, mint bárki más. A döntésüket bánták meg, hogy anyák lesznek, az elmulasztott lehetőségeiket siratják, és azt az életet, ami lehetett volna gyerekek nélkül. Most már, hogy itt vannak a gyerekek, beleszoktak az anyukák a helyzetbe, és mindent megadnak nekik, ami tőlük telik.
Csak épp mindennap felmerül bennük a kérdés, hogy “mi lett volna, ha…?”