Köszönöm, hogy elhagytál. Igazán nagyon szép volt tőled. Főleg, hogy arra hivatkoztál, hogy csak a gyereked miatt teszed, egyébként szeretsz engem, de nem tudod elképzelni a közös jövőnket. Hát, mit mondjak: én sem!
Pedig mindent megtettem, mindent megpróbáltam, csak teljes laposkúszásba nem voltam hajlandó lemenni a gyereked előtt, pedig talán azt vártátok tőlem mindketten. Legalább ezt nem tettem meg.
Esküszöm, szerettelek, iszonyúan, gyötrően, szenvedélyesen szerettelek, és minden tökéletesen alakult, és eleinte olyan kis apróságnak tűnt, hogy van egy gyereked. Nahát, egy gyerek. Nem is veled lakik, csak kéthetente jön néhány napra, nem annyira sok, és te egyébként csodálatos, hibátlan vagy – ezt gondoltam. Komolyan, minden annyira passzolt, hiszen imádtam veled beszélgetni, elképesztően okos vagy, művelt, ami nekem nagyon fontos, érted a színházat, a táncot, mindent, amit én is szeretek, egy kicsit az irodalomban is képben voltál, pont megfelelően, egyedül éltél, és engem akartál, és a szex… hát, arról nem is kell beszélni, abszolút minden klappolt, semmi kijózanító nem volt benne, csak őrjítő vágyak újra és újra. A volt feleségedről sem beszéltél állandóan, mint az elvált férfiak szoktak, akik mást sem tesznek, mint az exet szidják folyton, és onnan tudom, hogy el kell hagynom a társaságukat, szóval látszott, hogy annak már vége, lezárult benned, tiszta szívvel mentem bele a kapcsolatunkba, és lebegtem, lebegtem, mint a szerelemben szokás.
Kéthetente elmentél a lányoddal állatkertbe – kicsit zavart, mert hétvégén éppen ráértem volna, mehettünk volna fürdőbe, moziba, végigszexelhettük volna az éjszakát és utána a reggelt is, tudod, a reggel néha a legjobb, de hét közben nem lehet, de azért túléltem.
Boldoggá tett, hogy bevontál az életedbe, és az is, hogy megkértél, hogy költözzek hozzád egy fél év elteltével.
De onnantól kezdődött a kálvária. Eleinte még nem féltem nagyon a második hétvégéktől, azt gondoltam, előbb-utóbb csak jóban leszünk a lányoddal, próbálkoztam is főzni neki mindenfélét, elmentem veletek moziba, társasoztunk, de a kisasszony egyből utált engem, és bármit csináltam, még jobban utált. Néha hízelegtem neki, hátha megszeret, aztán hagytam, hadd utáljon, aztán próbáltam simán csak korrekt lenni vele, de amikor három fogásból hármat minősített ehetetlennek, te pedig egy kicsit sem álltál ki mellettem, sőt nevettél is vele, akkor kezdett nagyon elegem lenni.
Hagytam később, menjetek el együtt hétvégenként, én otthon rostokoltam, és éreztem, hogy lassanként egy kis szövetséget építetek ki ellenem, ami csak addig tart, amíg gyerekes hétvége van, utána meg visszakaplak téged lojálisan, hűségesen, kedvesen, de minden második szombat-vasárnap elveszítelek, és közellenséggé válok, csak hogy bevágódj a tízéves lányodnál. És még hangoztattad, hogy imádsz, csak egyetlen bajod van, hogy nem szeretem úgy a lányodat, mintha a sajátom lenne. De hát nem! És utál! Hogy szeressem úgy? Van erre elképzelésed? Tudom, hogy szeretnéd, tudom, hogy jólesne, de hogy az ördögbe szeressek valakit, akit nem szeretek? Hogy legyen a sajátom, ha nem az? Mit gondolsz, mire vagyok képes?
Képünk illusztráció (Fotó: Thinkstock)
Tudom, hogy az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor őszintén kimondtam, hogy igen, szeretnék gyereket, tőled szeretnék, de akkor nem akarom itt látni a lányodat minden második héten. Nem akarom, ha így viselkedik velem, nem akarom, ha utálkozik, mert egy baba mellett ezt már nem viselem el, és akkor te úgy érezted, választanod kell, vagy én és a közös jövőnk, vagy a lányod.
És választottál.
Hát, így történt. Nagyon szép lehetett volna pedig, ha másképp döntesz. Ha valami kis lojalitást mutatsz irántam, ha minimálisan kiállsz mellettem, amikor itt van a lányod, ha engem és a kapcsolatunkat is képviseled, nem csak őt, ha egy kicsit nekem is bebizonyítod, hogy számítok neked – én és a közös jövőnk –, annyit, amennyit a lányod. Szükségem lett volna rá.
Tudom, hogy mi összeillünk, tudom, hogy szeretjük egymást, de közénk áll a te bűntudatod, a te félelmed, hogy elveszíted a lányodat, és így közénk áll a lányod is, aki megérzi a hatalmát, és állandóan él vele, megérzi, hogy szét tud minket választani, és meg is teszi. Mindketten valami szépet szalasztottunk így el, és vége.
És ha ilyen gyenge vagy, akkor talán jobb is.
Keress egy másik nőt, aki kiszolgálja a bizonytalanságodat!