A cafatos idegek azt eredményezik, hogy kiabálsz, elsírod magad, dobálózol véletlenszerűen a kezed ügyébe kerülő tárgyakkal, vagy olyat mondasz, amit később megbánsz. Tudod belül, hogy nem jó, hogy megbánthatod a gyereket, és pont azt tanítod neki a viselkedéseddel, amit nem akarnál megtanítani, mégis, emberből vagy, és olykor tehetetlen dühödben már nem tudsz mást csinálni, mint idegösszeomlást kapni. Csak egy kicsit. Azt gondolhatod ilyenkor magadban, hogy biztos veled van a baj, lehet, hogy terápiára kéne járnod, vagy nyugtatókat szedned, hogy ne veszítsd el a fonalat legközelebb.
Reménytelennek érzed a helyzetet, mert minden erőfeszítésed ellenére csak nem akar az a gyerek úgy viselkedni, ahogy kellene ahhoz, hogy ne ugráljon páros lábbal az idegrendszereden.
Az ismerős anyukákkal beszélgetve arra jutottunk, hogy az nem járható út, hogy a gyerekek változzanak meg, mert erre semmi esély, meg különben is, csak úgy viselkednek, ahogy egy gyereknek viselkednie kell. A hároméves épp úgy hisztizik, mint egy dackorszakos hároméves, a tizenegy éves meg pont olyan idegesítően szemtelen, amilyennek egy kiskamasznak lennie kell. Az más kérdés, hogy mi nem tudunk mit kezdeni a felgyülemlő feszültséggel a lelkünkben, úgyhogy inkább saját magunkon kellene kezdeni a változtatást ahhoz, hogy nyugodtak maradjunk olyan helyzetekben is, amikor épp agyunkra megy a saját gyerekünk.
A csapatunkban Anita olyan anya, akit mindig csodálattal néztünk, hogy mégis hogy csinálja, hogy nem veszti el a türelmét, miért nem zokog soha a fürdőszobában, magára zárva az ajtót, és hogyhogy nem eszik meg egy tábla csokit két perc alatt, amikor stresszelik a gyerekei. Nem mintha ő nem vesztené el a fejét néha, de van pár trükk a tarsolyában, amellyel igyekszik felszámolni magában a frusztrációt. Érdemes rá hallgatni.
Hogy ne veszíteném el a türelmemet, nem vagyok Buddha reinkarnációja, természetesen felmegy bennem is a pumpa. Csak már pár éve rájöttem, hogy amikor ideges leszek, és kiabálok a gyerekeimmel, akkor annyira utálom utána magam, hogy valamit kezdenem kell ezzel a feszültséggel. Ezért kezdtem el azt, hogy beazonosítottam, hogy tulajdonképpen mi az, amitől felrobbanok. Mert miután már nevesítem, hogy pontosan mitől leszek olyan idegbeteg, már könnyebb észrevenni magam az adott helyzetben. Például az én fő mumusom az, amikor minden gyerekem egyszerre akar valamit, amit nem tudok teljesíteni. Mind a három teljesen boldogtalan, az egyik azért, mert nincs meg a csörgős babája, a másik azért, mert túl hosszú a haja, a harmadik meg azért, mert nincs otthon rózsaszín pohár. És nem tudom megoldani a helyzetet, nem tudok hirtelen, azonnal mindenkit boldoggá tenni, amitől ideges leszek, és a nyafogásukra ordítással reagálok. Igazából nem a nyafogásuk borít ki annyira, hanem az, hogy tehetetlennek érzem magam.
A magam részéről idesorolnám a saját frusztrációs pontjaim közé azt is még, ha nyilvános helyen hisztiznek a gyerekeim, ha éjszaka felébresztenek, ha kilyukad az egy hete vásárolt nadrágjuk, ha egyszerre rázendítenek, hogy mennyire unatkoznak. Ilyenektől simán a plafonon vagyok, de ha belegondolok, ezeknek a helyzeteknek is ugyanaz a kulcsa, mint Anitánál: a tehetetlenség.
Ez pedig azt jelenti, hogy anyaként a legtöbb idegességünk alapja az, ha úgy érezzük, nem vagyunk elég jó anyák, mert nem tudunk megfelelni a gyerekeink és a környezetünk elvárásainak.
Amint ezt felismerjük, már könnyebben meg tudjuk őrizni a hidegvérünket, amikor helyzet van.
Amikor már tudod magadról, hogy az idegességed mélyebb oka a saját belső bizonytalanságod, máris nem marad igazán okod rá, hogy kiabálj és küzdj a gyerekekkel. Amikor helyzetben vagytok, akkor érzed magadban, hogy megy fel az agyvized, de közben tudod figyelmeztetni magad, hogy ez az érzés onnan jön, hogy megint szar anyának hiszed magad. Sokkal hamarabb vissza tudsz zökkenni abba az állapotba, hogy nem a gyerekre vagy mérges, és hogy ő csak pont úgy viselkedik, mint egy gyerek. Amióta tudom, hogy engem valójában az frusztrál, hogy nem tudom boldoggá tenni a gyerekeimet, sokkal nyugodtabb vagyok, mert ezzel egy időben arra is ráébredtem, hogy nem is várhatom el tőlük, hogy mindig boldogok legyenek, illetve hogy nem az én feladatom, hogy másokat boldoggá tegyek. Ők nyafogással fejezik ki a boldogtalanságukat, amire most már nem üvöltéssel reagálok, hanem megsimogatom a buksijukat, mert nem engedem, hogy eluralkodjon rajtam az érzés, hogy emiatt rossz anya vagyok.
Ha pedig már végképp ott vagy, hogy elpattannak az idegeid, akkor nyugodtan mondd meg a gyerekeidnek, hogy most elérték a határt nálad. Anyának is szabad kifejeznie a negatív érzelmeit, szabad elmondani, hogy most nagyon ideges, és szeretne kicsit külön vonulni, hogy megnyugodjon. Menj be a fürdőbe, ha kell, sikíts egyet, és fújd ki magad, csukd be a szemed, távolítsd el egy kicsit a gyerekeidet magadtól, szerezd vissza az uralmat az érzelmeid felett. Emlékeztesd magad arra, hogy ez a helyzet nem azért alakult ki, mert csődöt mondott a nevelésed, és hogy teljesen rendben van, ha néha úgy érzed, nem bírod tovább idegekkel.
A gyerekek kihozzák belőlünk a legjobbat és a legrosszabbat egyszerre, ezért is olyan remek tanítóink. Azt hisszük, csak mi neveljük őket, pedig valójában egymást tanítjuk az életre, mert a viselkedésükkel kegyetlen tükröt tartanak elénk. Ha meg szeretnéd őrizni többször a nyugalmadat, akkor ez a legegyszerűbb módszer: tekints a gyerekeidre úgy, mint tanítókra, akik segítenek abban, hogy egyre jobb emberré válj.