Anyámmal kölcsönösen nem bírjuk egymást, ő engem születésem óta alig tud elviselni, én őt azóta, hogy az eszemet tudom. Persze azért nincs harag, ha összekerülünk egy helyiségbe, akkor még egész jól el is tudunk beszélgetni egy órácskát, de utána elkezdjük irritálni egymást, és jobb, ha mindenki hazamegy a saját vackába, hogy pár hónapig újra kerüljük egymás társaságát. Megvan ennek az oka, anyám nem akart engem, nem is tudtam megfelelni soha az elvárásainak – például annak, hogy bárcsak meg sem születtem volna –, én pedig hamar észrevettem, hogy itt anyai melegséget és szeretetet nem találok.
Fotó: Thinkstock
El is döntöttem, hogy soha nem leszek olyan, mint anyám.
Nem fogok magamból kikelve üvöltözni a gyerekeimmel, nem fogok elszökni, nem fogom lelkileg terrorizálni őket, soha nem engedem, hogy bárki egy ujjal is hozzájuk nyúljon, oroszlánként fogom őket védeni az iskolában, és MINDIG lesz születésnapi tortájuk, egész addig, amíg igénylik. Magamból kiindulva még 40 évesen is igényelni fogják. Megfogadtam, hogy mindenben anyám ellentéte leszek, egy nagy, puha buborékban fogom nevelni a gyerekeimet, és annyi szeretetet és ölelést kapnak tőlem, hogy a végén még meg is unják.
Mindezt be is tartom. Nem ütöm a gyerekeimet, nem terhelem a lelküket, megadom nekik a gyerekkor lehetőségét, nem hányom a szemükre mindennap, hogy milyen sokba kerülnek nekem, és mennyi mindent feláldoztam értük, olyan sok tejet ihatnak, amennyi még nem veszélyes az egészségükre, átjöhetnek a barátaik, nem rakom a vállukra a felelősséget a saját elhibázott döntéseimért, és eszem ágában sincs a párkapcsolati problémáimmal zaklatni őket. Mindezt átéltem a saját anyám mellett, mindezt sikeresen nem teszem. Hurrá, nem lettem olyan, mint anyám.
Vagyis mégis.
Ahogy öregszem, úgy veszem észre magamon, hogy vannak olyan szófordulatok, reakciók, amikben egy az egyben anyám vagyok. És ha észreveszem magamon, egyből frászt kapok. Az nem lehet, hogy bennem maradt bármi az anyámból. Tudatosan készültem rá, hogy máshogy működjek, mint ő, erre tessék, itt állok, és épp azt a mondatot ejtem ki a számon, amit anyám mondott mindig nekem: „Magadnak tanulsz, nem nekem tanulsz.” Vagy azt, hogy „ne csámcsogj már, mert elmegy az étvágyam”. Meg azt is, hogy „most azonnal vegyél fel kabátot, vagy olyan büntetésbe raklak, hogy arról koldulsz”. Tudom, hogy ezek a mondatok nemcsak az én anyámra jellemzőek, valószínűleg a legjobb családokban is előfordulnak, de az, hogy az én számból hangozzanak el, felér számomra egy kisebb világvégével.
Amikor először észleltem magamon anyám jeleit, azonnal felhívtam Kata barátnőmet, hogy nyugtasson meg, nem vagyok egyedül a bolondságommal. Mivel ismeri anyámat, arról is meg tudott nyugtatni, hogy semmiben sem hasonlítok rá, és nem vagyok olyan anyja a gyerekeimnek, mint ő volt nekem. Sőt el is mesélte, hogy ugyanezzel a problémával nézett szembe a saját gyerekeinél, amikor azok kamaszodni kezdtek.
Évekkel ezelőtt szakítottam az anyámmal, nem beszéltünk azóta sem, nem is találkozott a második gyerekemmel. Attól még, hogy a méhében fejlődtem ki, nem lett érzelmileg az anyám, sosem tudott feltétel nélkül szeretni. Néha voltak fellángolásai, de hamar elmúltak. Persze én is fogadkoztam, hogy soha nem leszek olyan, mint ő. Minden alkalommal, amikor elárult, megbántott, elhagyott, megesküdtem, hogy mindenben az ellenkezője leszek érzelmileg, anyagilag, mindenhogyan. Szétdolgoztam magam, hogy tartsam magam az eskümhöz, és azt hiszem, hogy sikerült is, elértem, hogy teljesen más anyja legyek a gyerekeimnek. De vannak napok, amikor minden összejön, és én is kiabálok, elvesztem a türelmemet, néha úgy érzem, elmegy az eszem is. Ilyenkor látom magamban anyámat. És persze jól magamra is szólok, hogy nekem meg kell törnöm ezt az átkot, és máris elnyel a bűntudat. Van, hogy aludni sem tudok tőle. Aztán mindig rájövök, hogy nincs ezzel semmi baj, nem azt jelenti, hogy olyan vagyok, mint anyám, csak azt, hogy vannak belém égett minták, amiket tőle tanultam. Ettől még nem leszek rossz anya. Tökéletes anya sem, de elég jó még lehetek.
A kulcs ebben a kérdésben épp ez: nincs tökéletes anyaság.
Nem lehet magunkból kiirtani azt az útravalót, amit a szüleinktől kaptunk, beépült a tudatalattinkba, meghatározza egy nagy rakás reakciónkat, amit születésünktől kezdve magunk előtt láttunk példaként. De igenis tudunk a fontos kérdésekben változtatni rajta. Hiába voltunk bántalmazott gyerekek, mi nem bántjuk a saját gyerekeinket. Itt vagyunk nekik mindennap. Megöleljük és meghallgatjuk őket. És ami a legfontosabb, azt érzik belőlünk, hogy jól akarjuk csinálni, igyekszünk, elhalmozzuk őket a szeretetünkkel, és tudunk bocsánatot kérni.
Attól még, hogy néha kiborulunk, a gyerekeink pontosan tudják, hogy számíthatnak ránk, hogy akarjuk őket nevelni, és hogy biztonságban vannak mellettünk. Lehet, hogy néha anyáink mondatai visszhangoznak a szánkból, de ettől még nem lettünk olyanok, mint ők. A gyerekeink jó kezekben vannak.