A múlt héten megjelent „Nem bírom már magamban tartani” – Egy óvónő őszinte, nyers véleménye az óvodák helyzetéről című cikkünkre érkezett vélemények jól mutatják, hogy nemcsak a cikkben a véleményét megfogalmazó óvónő érzi, hogy nagy problémák vannak az óvodák körül. A hozzászólásokból szemezgettünk.
„Magam 40 évig voltam szereplője különböző szinteken ennek a történetnek, pontosan ismerem az óvoda világát, és azonosulni tudok az óvónőkkel is, akik e cikkben foglalt véleménnyel egyetértenek. És azonosulni tudok mindazon pedagógusokkal, akik hasonló állásponton vannak Jocó bácsitól kezdve egy két prominens gimnáziumi tanárig. Sajnos kevesen vannak. Dühítő, ami az oktatást érintő oldalakon folyik, minősíthetetlen kommunikáció (mert úgy érzik, megengedhetik maguknak), végeláthatatlan, parttalan viták, az oktatáspolitika gyalázása, a pedagógusok, szülők hergelése (sok esetben egymás ellen is), és senki, de senki nem fogalmaz meg tennivalót.
Ugyanakkor azt is látom, hogy ha megfogalmazna is valamit, rögtön lehurrognák, már csak azért is. Ebben a hangulatban nem csodálom, hogy senki nem érzi jól magát, se gyerek, se szülő, se pedagógus.
Természetesen tudom, hogy a téma szerteágazó, rengeteg sérelem van minden oldalon, de azt is látom, hogy irányítottan is visznek bele elégedetlenséget szító gondolatokat. Nem tudom, miért érzik úgy a magyar szülők, hogy mindenhez joguk van, minden jár nekik, és kötelességük semmi. Elmennek külföldre, és ott minden szabályt elfogadnak, nincs apelláta, megnézi a tanár a gyerek uzsonnacsomagját, hurrá, figyel az egészségére, itthon merné ezt megtenni.
Sajnos a társadalmi párbeszéd minősége és szintje is a mélységet érinti, pedig ha nem tudunk ezen változtatni, nem hogy előre nem megyünk, de olyan mocsárba süllyedünk, amiből nincs kiút. Igen, elmennek a pályáról, és már most ezerszámra szórják ki onnan azokat, akik még tudják, mi az, amit egy kisgyermeken figyelni kell, mi az, amikor segítséget kell kérni, és mit lehet tenni a fejlődésért. Évtizedeken át néhány szereplős a véleményvezérek száma, senki nincs, aki újabb kutatásokat végzett volna, nincs újabb szakirodalom. Megrekedtünk.
Nem tudjuk, milyenek a mai gyerekek. Az óvónők több évtizede rögzítenek megfigyelési eredményeket, vezetnek feljegyzéseket az óvodások fejlődéséről, nem lehet ezt feldolgozni, elemezni, célokat képezni. Nem lehet egységesen azt mondani, hogy mi a dolga az óvodának, muszáj azt egy lila ködbe burkolva, senki által körül nem határolt feneketlen zsákként kezelni. Nincs párbeszéd, mindenki azt csinál, amit akar, vagy sikerül, vagy nem.
Súlyos probléma, hogy mára a pedagógusok nem merik felvállalni szakmai véleményüket (mindentől félnek, jogosan), senki nem áll ki mellettük, egyik percről a másikra elveszíthetik egzisztenciájukat, a legtöbb esetben jogtalanul.
Hasonlóan az orvosokhoz, akik ma már nem győzködik a betegeket, mindenki tanuljon úgy, ahogy tud, de legalább vannak eszközeik arra, hogy megvédjék magukat. A pedagógus védtelen.” – Piroska
„Óvónőként dolgozom Zala megyében. Ez sajnos nálunk sem működik másként. És nap mint nap felteszem én is magamnak a kérdést, hogy mit csináltak otthon a három év alatt a gyerekkel, amíg otthon volt. Sajnos már úgy kell feltenni sokszor ezt a kérdést, hogy a 2,5 év alatt, mert nálunk már inkább minicsoporttal kezdünk. És akkor még kiegészül azzal, hogy bemondásra szobatiszta a gyermek, akiről kiderül pár hét alatt az ellenkezője. Persze ha a szülőt kérdezem erről, azt mondja, otthon nem pisil be, de mióta ovis. A gyerek pedig elmondja, hogy este még mindig van pelenkája. Szóval a helyzet évről évre rosszabb. Ha a gyerek nem lesz iskolaérett, akkor persze jön a mit csináltunk az oviban? kérdés.
Számtalanszor eszembe jut az a mondat, amit persze egy szülő arcába így kerek perec nem vághatok oda, hogy: »…az első három év nagyon fontos a kisgyermek fejlődésében, és az ebben az időben szerzett hátrányokat csak görgeti a gyerek maga előtt, de nem lehet bepótolni.« És ezt nem én találtam ki, hanem sok okos ember, köztük Ranschburg Jenő. Nekünk ezek ismeretére építve kellene dolgoznunk, nem pedig ezt a három évet bepótolnunk.
Pénteken mindig úgy jövök el a munkahelyemről, hogy kikapcsolok, és csak hétfőn kapcsolok óvodai üzemmódra, különben már kiégtem volna. Imádom a munkám, ne értsd félre, ha nem így lenne, már nem csinálnám, pedig még csak 6 éve vagyok a pályán.” – Zsanett
„Köszönöm, hogy megírtad ezt a cikket. Jó összefoglalója a mai óvodai helyzetnek. Kár, hogy a hozzászólók többsége nem értette vagy félreértette. Ők azt hiszik, hogy ezeket a mondatokat egy kiégett, pályára nem való pedagógus írta, aki itt siránkozik. Pedig mekkorát tévednek! Ezeket a sorokat a pályáját szerető, azért aggódó pedagógus írta. Egy olyan pedagógus, aki szereti a gyerekeket, és ezért sok mindent tesz is.
Képünk illusztráció (Fotó: Hernád Géza)
Mi, óvónők, akik olvastuk ezt a cikket, mi tudjuk, hogy itt nem egy kiégett ember sirámairól van szó.
Integráció? Divatos kifejezés, divatos integrálni, csak a feltételeket felejtik el megteremteni ehhez. Ezt mi, óvodában dolgozók mindannyian tudjuk. 25-30 gyermek mellett nem lehet egyéni bánásmódot, fejlesztést biztosítani. Nem tudunk az integrált gyermeknek megfelelő körülményeket biztosítani a megfelelő fejlődéshez. Nincs mellettünk szakember, nincs speciális eszközkészlet. Tulajdonképpen semmi sincs. Csak a határozat, hogy a gyermeket fel kell venni. Csoportpénz? Tisztasági csomag? Ezeket nem is lehet kérni. Hiszen a fenntartó biztosítja a működést. Elcsodálkoznának az itt kommentelők, ha tényleg csak azt használnánk az óvodákban, amit a fenntartó biztosít. Szinte már mindent a szülők fizetnek. Az is igaz, hogy nem minden óvónő gondolkodik így. Vannak, akiket nem zavar a gyerekek szerepeltetése. Nem zavarja őket, hogy a vadintegráció miatt nem fejlődnek a gyerekek. Nem zavarja őket, hogy nem viszik a gyerekeket levegőre, mert sokat kell öltöztetni. Vannak ilyenek.
De Gabi, aki ezt a cikket írta, nem ilyen! Őt zavarják a lehetetlen helyzetek, körülmények. Ezért írta ezt a cikket. Csak sajnálni tudom, hogy ilyen sokan félreértették.” – Zsuzsa
Azonban szülői oldalról is érkeztek olyan észrevételek, amelyek mellett nem mehetünk el, hiszen a cikkben a szülők is meg lettek szólítva, méghozzá eléggé kritikusan.
„A lányomra egyetlen egyszer volt panasz az oviban, mégpedig hogy bugyit kellett cserélni rajta, mert történt egy kis baleset. Kérdeztem a körülményeket. Kiderült, hogy ebédelés közben jött rá a hasmars, amit az óvónő nem tudott tolerálni, végig kellett ülnie az ebédet, mint a többieknek. A fiam kiscsoportosként végigsírta (én is vele együtt) az év végi szereplést, merthogy ugyan megtanulta a kis versecskéjét, de a szülőkkel és pedagógusokkal tömött teremben nem merte elmondani. Sosem felejtem el, az óvónő úgy nézett rá, mint a véres rongyra, és úgy rángatta vissza a sorba. A vezető óvónő is jelen volt, így aztán itt igazán az óvónők szereplése volt a lényeg, nem a gyerekeké. Következő évben más oviban kezdtünk.” – Renáta
„Nem is olyan messze Pesttől van egy óvoda, ahol a szülőnek nem köszönnek reggel, a dajkák beszélgetnek, amíg a másik elkésik, és igen, fel lehet kelni 1 órával korábban, a gyerekeknek mindig akkor kell kakilni, mikor már felöltöztetek, és a kedvenc dinó ott maradt, de a dajka, akinek az a dolga, hogy segítsen, nem segít, nem köszön. Ahol a váltóruhát a te gyerekedéből pótolják a másiknak, ami sose kerül vissza, ahol a konfliktuskezelést úgy oldják meg, hogy bekapcsolják a tévét. Ha nincs váltóruha, aludjon abban, amiben kint volt, nincs fogmosás, hisz még egy fürdőt építeni nem lehet, és igen, talán nem azért kellene jópofiznia a szülőkkel, hogy milyen hasznot tud kihúzni belőle, aki tud, úgyis segít, hisz egész nap ott van a gyereke, de aki nem tud, mert nem az a szakmája, azzal lehet bunkózni, nem baj, hogy a paraszt egész nap aggódik, hogy úristen, ilyen köszönni nem tudó, flegma bunkókra hagyta ott a gyerekét! Mert vidéken nincs másik ovi, csak ha szerencséd van!” – Hajnalka
„Két gyermekem van. Az egyik Magyarországon volt ovis, a másik Svájcban. Gyökeresen megváltoztatnám a magyar rendszert.
Svájcban sokkal nehezebb egy dolgozó anyának megoldani mindazt, amit otthon az anyák a seggük alá kapnak az óvodáktól. Mégsem tartom normálisnak, hogy a gyerek 3 éves korától »le van adva«. Svájcban a gyerekek 11:45-kor indulnak haza az óvodából és iskolából egyaránt. A család együtt, otthon ebédel. Az ebédidő 1-1,5 óra a szülőknek, az óvoda, iskola 13:25-kor kezdődik, és négy óráig tart (nem ötig-fél hatig). Lehetőség van a kötelező tanítási időn kívül »napközit« igényelni, valamint ebédet is.
A tízórait otthonról viszik a gyerekek, reggeli természetesen otthon, indulás előtt. Véleményem szerint a rendszer alapból elkényezteti az anyukákat. A családi élet az óvoda kezdetével meg is szűnik, annyira kevés az otthon eltöltött minőségi idő. A gyereket, ha megszüli, akkor igenis gondoskodjon róla, és ne egy állami intézménytől várja. Ugyanis ebben az esetben idegbeteg, türelmetlen pedagógusokká változnak az óvónők. Egy csoportnyi gyereket nem feladatköre pl. kanalazni megtanítani, illetve egyéb dolgokra nevelni. Az ő dolguk az oktatás, közösségbe való integrálás. Ha mindezt a terhet levennék az óvónők válláról, akár minőségi munka is folyhatna az óvodákban, és nem csak a „lipem-lopom a szőlőt”, illetve „tavaszi szél”-t tudnák szerencsétlen gyerekek előadni. Esetleg kreatívabb műsorokra is lenne kapacitás (amit netán még a gyerekek is élveznének) a taknyos orrok törölgetése helyett.” – Botond