Terhesség előtt úgy gondoltam, hogy majd szívesen adom mások kezébe a babámat és hogy majd olyan gyerekem lesz, aki teljesen jól elvan bárkinek az ölében. Milyen kis naiv voltam.
Amikor 10 hetes lett a kislányom, átjött hozzánk a nagy család. A babám pont aznap elég rossz kedvében volt, ezért kendőben magamra kötöttem. Az egyik rokon anyuka be is szólt gyorsan, hogy én is az a túlaggódós anya vagyok, és el fogom kényeztetni. Nevettem csak rajta, mert tudom, hogy nem ugrálom túlságosan körül a gyerekemet, csak épp nem hagyom feleslegesen sírni.
Aztán bekúszott a gondolataim közé a bűntudat, hogy milyen önző vagyok, amiért nem hagyom, hogy mindenki kézbe vegye a babámat. Ezért aztán kivettem a kendőből és megengedtem, hogy a vendégek megfogják, pedig sem én nem akartam, sem a baba.
Öt hónapos korában már teljesen egyértelműen jelezte, hogy nem szeret más karjaiban lenni, azonnal magából kikelve sírt, amint rajtam kívül megfogta valaki.
Engem meg tovább zaklattak a családtagok, ismerősök, hogy mikor vehetik már kézbe. Rá kellett jönnöm, hogy az én babámnak ilyen a személyisége. Keresi a biztonságot, amit az anyukája kezében talált meg. És nagyon sajnálom, de a gyerekem lelki békéje sokkal fontosabb, mint hogy megsértődnek az emberek azon, hogy nem adom a kezükbe a babát.
Általában félreértik, azt hiszik azért nem adom oda, mert nem bízom abban, hogy épségben visszakapnám. Volt olyan is, aki közölte, hogy ez biztos a szülés utáni depresszió jele. Pedig csak arról van szó, hogy nem akarom, hogy rosszul érezze magát a lányom, hogy megsértsék a saját határait.
Most már 18 hónapos, és rendkívül fontos számára, hogy a saját teste fölött ő rendelkezzen. Mondhat bármikor nemet, ha nem akarja, hogy megöleljék, vagy megérintsék, akár az anyját és apját is elutasíthatja, ha úgy látja jónak. Nem azért, mert udvariatlanságra nevelem, hanem mert meggyőződésem, hogy itt kezdődik az, amikor megtanítjuk neki, hogy a saját testével kapcsolatban joga van a döntéshez.