Mindenhol kezek és lábak, ahova nézek – A hozzátáplálás gyönyörei

A védő néni – mind a huszonöt évével – hozta is a javasolt élelmiszerekről a táblázatot, doktor bácsi pedig szépen türelmesen ismertette az adagolásokat. Boldogan készültem hát fejest ugrani az alma-, sütőtök-, krumpli-, édesburgonya-, cukkini-, szilva-, barack- és répapürék hozzátáplálós tengerébe.

Kétgyerekes, gyakorló anyuka barátnőm szerencsére időben felhívta figyelmemet az esetleges félreértésekre.

Nekem ugyanis teljesen normális gondolatnak tűnt, hogy a hozzátáplálásban az, amit csak kóstolni adunk, az valóban csak kóstolást jelent és nem rögtön 3-4 kanálkával evést. Illetve meggyőződésem volt, hogy az élelmiszerek vitamintartalma számít, fel sem merült bennem, hogy a répát vagy az almát mindenféle hőkezelésnek vessem alá. Oké, ha kell neki hő, hát kapjon. Mivel fel sem merült bennem, hogy hosszú távon üveges bébiételeket egyen Mazsola, örömmel vetettem magamat bele a főzőcskézésbe, turmixolásba és mindenféle pépek és pürék elkészítésébe.

A lehető legapróbb szemű krumplit, azaz méretét tekintve inkább krumplikát pucoltam gyermekemnek, aprítottam, főztem, villával törögettem, botmixerrel turmixoltam, tengernyi kést, villát, edényt és eszközt kentem össze mire elkészült a három dekányi csoda. A lelkem mélyén éreztem, hogy ha néhány hónapon át folyamatosan ezt a tortúra lesz a program, az azért nem lesz varázslatos, de ha pancsolni kell a konyhában, pancsoljunk, mindent a szent cél érdekében!

Mazsola első reakciója a grimasz volt, aztán kettőt csócsált a krumpliból lett masszán, majd nyelvecskéjével elegánsan kitolta a szájából az oda gondosan belapátolt mennyiséget.

No persze nem azt vártam, hogy a hozzátáplálás elején a gyermekem egy „kérek még, még, még, még” felkiáltással a nyakamba ugrik, de azért ennél nagyobb sikerre számítottam. Szülői lelkesedésem lankadatlan volt, újabb és újabb kísérleteket tettem és persze Mazsola is. Tagadhatatlan módon 1:0 eredmény született, méghozzá az ő javára.

A barátnőm tényleg minden, de minden jó tanáccsal ellátott annak érdekében, hogy ne a konyhában őszüljek meg a miniadagok maszatolása közben. Kezdeti csetléseim és botlásaim után tökélyre fejlesztettem a mindenkinek, gyorsan, finomat és egészségeset ételkészítés tudományát. Háztartásunkba garmadával költöztek be a sütőzacskók, kisvártatva pedig már egyetlen sütőbekapcsolás alkalmával három különböző étel is készült egyszerre. Lelkesedésemben már szakácskönyv kiadását fontolgattam, de örömöm nem volt azért felhőtlen, hiszen Mazsola evései minden túlzás nélkül a rendkívüli kategóriába voltak csak sorolhatóak, bár a botrányos jelző lett volna a legtalálóbb.

A partedlit gyűlöli. Lássuk be, én is.

Ha szoros neki, akkor az kényelmetlen. Ha laza, akkor meg minek van a nyakában? Hamar beláttam, hogy az önállóan egyedül még ülni nem képes Mazsola esetében ennek a textilnek nem sok értelme van, hiszen bármit teszek, valahogy mindig kerül a ruhájára étel. Ezt persze a lehető legváltozatosabb módon éri el. Képes arra, hogy míg a pürével megrakott kanalat szája elé tartom, apró kezével abba belenyúljon, majd sebesen szétcsapja maga körül, juttatva belőle magára, rám és a közvetlen környékünkre is.

Egyetlen pillanatnyi, kialvatlanságból adódó figyelmetlenséget kihasználva akár a megrakott kanalat is ki tudja verni a kezünkből. Ekkor új taktikát eszeltem ki. A partedli alá kapott még egy, csak neki fenntartott konyharuhát is, ami teljesen betakarta a kis testét. Ideig, óráig sikerült is a kezecskéit eldugva tartanom, de aztán valahogy mindig előkerültek a kis kalimpáló végtagok. Nagy sikert nem tudtam felmutatni, hacsak a plusz egy mosnivalót nem tekintjük eredménynek.

Közben pedig tanult, és fejlődött, már nemcsak nyelvecskéjével tolta ki azt a szájából ami nem ízlett neki, de örömét is megpróbálta kifejezésre juttatni.

Eleinte csak berregett, színes és nyálas buborékokat fújva. Aztán megtanult nevetgélni és gurgulázni, végül pedig királylányokhoz méltatlan módon köpni is. Nem mintha enélkül is nem jártunk volna térdig a mosni való ruhák és rongyok tengerében, ez már csak az igazi hab volt a tortán. Háztartásunkba kisvártatva különböző fertőtlenítő hatású foltkiszedő szappanok és áztató folyadékok költöztek be, többségük persze fityfenét sem ért.

A makacs narancssárga foltok konokul ragaszkodtak mosás után is egykori sütőtök és sárgarépa színükhöz. A hamarosan következő spenót és cékla foltját már nem is volt nehéz elképzelnem. Mazsola persze legboldogabban a színes dolgokkal kenyecelt és bugyborékolt. Evésről evésre asztalt kellett takarítani, olykor pedig még felmosni is a folyamatos mosások és áztatások mellett.

Hiába mondta mindenki, hogy ebben a korban ez azért így teljen normális, nem és nem tudtam ebbe belenyugodni.

Pedig volt anyuka, aki bevallotta, hogy ő bizony még a gyerek székét is fóliába csomagolta. Komoly vigaszt nem jelentett számomra, hogy másokat is ugyanez a cipő szorít. Rendíthetetlenül újabb és újabb taktikákat eszeltem ki annak érdekében, hogy az evések ne mosásba és stresszbe torkolljanak naponta többször. Garmadával fogyott a papír törlőkendő egy időben, de teljes sikert ez sem hozott. Felmerült bennem, hogy múmiaként kellene becsomagolnom gyermekemet, de ehhez persze nem volt szívem.

Egy idő után abba már majdnem belenyugodtam, hogy ő maszatos, de saját folyton pettyes ruháimat továbbra sem bírtam elviselni. Stratégiát váltottam. Ha maszat, hát legyen mindenhol alapon, fehér pólót húzva készültem az évszázad új batikolási technikájára. Gondolatban ezt a pólót eltettem Mazsolának kimosva, vasalva, hogy majd egyszer megmutassam neki, hogy ez az ő többszöri nekifutásos remekműve volt. Ezzel viszont még nem találtam meg az apró ujjacskák parányi körmei alól való püréeltávolítás gyors és hatásos technikáját. Persze ha bárki tudja már, ne tartsa magában!

Egy nap azonban hatalmas felfedezésre jutottam, sőt azzal ébredtem, megvan a megoldás!

A szomszédunk fodrász. Kértem hát tőle két nyakba való pelerint. Eleinte gyanúsan méregetett mi szükségem van rá, ráadásul egyszerre kettőre, de világmegváltó és anyasors-javító ötletemet nem csak azonnal megértette, de széles vigyorral is fogadta, „három kicsit neveltem fel, de ez nem jutott eszembe” felkiáltással.

Azóta mindketten pelerinbe burkolózunk, ha Mazsola eszik. Lehet végre szabadon nevetgélni, bugyborékolni, kalimpálni kezecskékkel és lábacskákkal, semmilyen látható eredménye nincs már a bohóckodásnak. Persze evő szerkónkat nedves szivaccsal le kell törölni, de mi ez a fáradság a korábbiakhoz képest? Kicsit unalmas a pelerin színe, de virágokat, pillangókat ráapplikálni igazán nem tart semeddig.

A hozzátáplálással meglepetésszerűen szabadság is jár együtt.

Gyermekünk megszületése előtt nem igazán volt lehetőségünk sehova elmenni Apucival kettesben. Illetve lehetőség még csak-csak lett volna, ám terhesen a biztonságos mosdó közelségétől egyszerűen képtelen voltam elszakadni, így hosszabb utat nem vállaltam. Most azonban, hogy Mazsola már akkora, hogy püréket kóstolhasson, felmerült bennünk, hogy olyan jó lenne egy kicsit kettesben. Két éjszaka gondolata a Mátrában akkora ajándéknak számított kimerültségünk közepette, mintha legalábbis Föld körüli luxus utazás kilátása kecsegtetett volna. Apró csemeténket Papó gondjaira bíztuk, aki egyetlen feltételt kötött ki. „Nem zaklattok, nem telefonálgattok, pihentek! Majd én jelentkezem, írok, és csak akkor hívlak titeket, ha baj lenne!”

Pihenési szándékunk a lehető legfinomabban szólva sem aratott sikert a nagymamák körében. „Olyan kicsi még! Bármi történhet! Ekkora gyereknek az anyjával van a helye! Kétéves kora előtt elmenni mellőle?” Mi pedig váltig bizonygattuk, Papó felnevelt engem és az öcsémet is, igazán kifogástalan ellátásban és neveltetésben volt részünk. Valószínűleg Mazsola mint az unokája is ugyanebben a bánásmódban részesül majd.

Irtó fura érzés volt kettesben lenni ismét, és megdöbbentő volt, mennyire hiányzik mindkettőnknek porontyunk, holott csak alig pár hónapja költözött be az életünkbe.

Hosszasan analizáltuk érzéseinket, gondolatainkat a szálloda kandallója mellett ücsörögve. Távollétünk alatt próbáltunk egymásra figyelni és pihenni annyit, amennyi két éjszakányi szabadság alatt csak lehetséges. Papó pedig tartotta a szavát és tudósított Mazsoláról. Ilyen és ehhez hasonló leveleket kaptunk:

„Kedves Szüleim!

Ezt a levelet Papó segít nekem megírni. Szomorú és vigasztalhatatlan vagyok. Bánatomban sokkal többet eszem. Ti lesztek a felelősek azért, ha elhízom.

Hiába sírok és sikítozom, a jó öreg nem érti, hogy mit akarok tőle. Igazából semmit, csak jó ugráltatni. Most az ölében szundikálok és hallgatom a szívdobogását, most hogy elhallgattam kicsit, mintha lassulna, Papó kezd megnyugodni. Énekelt nekem, és még verset is mondott, nem tetszett, de értékeltem az igyekezetét. Papó irigy, nem adott az ebédjéből sem, bár elég jó tápszert kotyvasztott, ízlett, mindent felfaltam. Papó betakart az ingével, ez a farmer olyan finom puha és meleg. Jól érzem így magam.

Ma kétszer is tüsszentettem, remélem, nem fáztam meg valahol. Lázas nem vagyok, csak berekedtem a sok kiabálástól. Aludjatok sokat, pihenjétek ki az én hisztimet is!

Szeretlek benneteket!

Mazsola”

Fantasztikus élmény volt elszakadni az óramű pontossággal működő életünktől, egy kicsit távol lenni a gyermek sírásától és a konyhai kotyvasztásoktól. A havas erdőben tett nagy séták, az esti pohár vörösbor kortyolgatása, az alvások, a zavartalan olvasások több hónapnyi új lendületet adtak nekünk. Itthon aztán azt sem tudtuk, miként versenyezzünk ismét Mazsola kisasszony kegyeiért, és egymás kezéből kapkodtuk ki őt, mert Apucival mindketten csak még egy puszit, még egy simogatást, ölelést és mosolyt akartunk adni és kapni.