„Én nem is akartam egy kistesót se, erre itt van kettő!”

Csipi lányunk alig múlt kétéves, mikor egyszerre megszületett a húga és az öccse. Örült nekik, és nagyon menőnek találta, hogy rögtön két tesója érkezett. Bár féltem, miként reagál a megváltozott helyzetre, olyan szeretettel beszélt a gömbölyödő pocakomhoz, annyira kedvesen simogatta egyszerre ezt a két kistesót, és olyan megható gondoskodással „segített” a szoptatásban, fürdetésben, hogy hamar megnyugodtam:

szeretik egymást, ez nem kérdés.

Azóta eltelt néhány év: Nuli és Mircsi ma már három és fél évesek, és bizony van, amikor egy-egy konfliktus alkalmával a nővérük felcsattan, hogy ő aztán egy testvért sem akart, erre én ideszültem neki mindjárt kettőt. Azt hiszem, ez volt az a mondat, amit sosem akartam hallani. Először megijedtem, talán még haragudtam is Csipire, aztán örültem, hogy kimondta, mert ezek után tudtunk beszélgetni vele erről. Néha úgy érzem: csak az én gyerekeim ugranak össze, másnál harapni lehet a testvérharmóniát. Pedig nagyon úgy tűnik, ezt nem lehet megúszni.

„Ez természetes jelenség, ami minden olyan családban megjelenik, ahol több gyereket nevelnek – nyugtat meg Deliága Éva gyermekpszichológus. – A szülők saját kudarcukként élik meg, megijednek, ha féltékenységet tapasztalnak gyerekeik között, pedig jó, ha a gyerek szavakba önti a negatív érzéseit, hiszen az nem cél, hogy tabusítsuk, megtiltsuk neki ezeket. Ha megtesszük, akkor ugyanúgy megmaradnak ezek a gondolatok, csak valamilyen más formában jönnek majd elő.

A cél az lenne, hogy a gyerek merjen beszélni ezekről az érzéseiről a szüleivel, nehogy fizikai agresszióba csapjon át a benne rejlő sok indulat. Neki ez szubjektív megélés, de szülőként próbáljunk objektívek maradni: beszélgessünk vele arról, miért érzi hátránynak, hogy nem egyke, és meséljünk arról, mennyire jó dolog, ha az embernek testvére van. Számára a hátrány túlszínezve jelenik meg, és talán az előnyöket nem is látja. A testvérkapcsolatra jellemző az ambivalencia: néha szeretjük, néha utáljuk a testvérünket.”

A gyerekeim mára összenőttek: sokat játszanak együtt, hiányoznak egymásnak, ha külön vannak, Csipi mindig megvédi a húgát és az öccsét a játszótéren, kiállnak egymásért.

Az oviban sokszor lerajzolja őket, mondókákat tanít nekik, nincs nap, hogy ne ölelnék meg egymást. Ösztönösen „triplán” gondolkodnak. Kész idill. A következő órában pedig egymás agyára mennek (és az enyémre is), néha meg unják a másik fejét, ezért minden héten kicsit „szétszedjük” őket. Hol apa viszi el a lányokat fagyizni, amíg én a fiammal trolizok egyet, hol színházba megyek Csipivel, amíg a férjem Nulival és Mircsivel az állatkertbe. Amíg egy gyerekkel bevásárolok, addig a másik kettővel apa biciklizik. Eszeveszett logisztika, hogy ki mikor kivel hova, de azt valljuk: mindenkinek jár az egykeség. A pszichológus is hangsúlyozza: legyen együtt a család, de néha szervezzünk egy per egyes programokat.

„Érdemes mindenbe bevonni a nagy tesót érzelmileg és fizikailag is már a terhesség kezdetén. Ne féltsük, óvjuk a nagytól a kicsit, hiszen akkor azt érezheti, hogy neki most ebben nincs szerepe, csak ártani tud. Erősítsük a nagyobb gyerekben, hogy a kisebb mennyire szereti őt, hogy bizony tud segíteni a szüleinek a gondozási feladatokban. De ne várjunk a nagyobb testvértől irreálisan sokat, hiszen ő nem lesz hirtelen nagy és okos 3-4 évesen csak azért, mert már van egy kisebb is a családban.

Fontos, hogy olykor külön-külön is töltsünk időt a gyerekekkel: a testvérek igénye más, ezt nehéz mindig együtt kielégíteni. Néha bontsuk meg őket, így a szülőnek is egyszerűbb lesz ráhangolódni az adott gyerekre. Ilyenkor azok az érzelmi hiányok, amik abból fakadnak, hogy folyton osztódik a figyelem, kicsit fel tudnak töltődni, elfogadóbb lesz a féltékeny testvér. Ilyen programok alkalmával a szülő is kibújhat az igazságtevő Mátyás király szerepéből.

De muszáj megtalálnia azokat az élményeket is, amikben mindegyik gyerek jól érzi magát: lehet ez egy hancúrozós, csikizős-birkózós játék, vagy az, ha néha ugyanazt a meglepetést kapja mindenki. Legyenek olyan élmények, amelybeken a testvérek konfliktusmentesen tudnak kapcsolódni egymáshoz. Semmi esetre se címkézzük a gyereket, ha néha előfordul, hogy szándékosan bántja a másikat: ne süssük rá azt a bélyeget, hogy »te gonosz vagy a tesóddal, nem vagy jó testvér!« Mindenképp dicsérjük meg, ha jót tesz, ha figyel rá: mondjuk választ a kis tesójának is csokit a boltban, meglöki a hintában, vagy magától odaadja a játékát. Ezeket is vegyük észre”  – tanácsolja a szakember.

Három lánytestvérem van: a nővérem tizenöt hónappal idősebb nálam, a húgaink tíz és tizennégy évvel fiatalabbak.

Nem mondom, hogy kisiskolásként madarat lehetett volna velem fogatni, amikor kistesókat kaptam, de idővel örültem, hogy én mehetek értük az oviba, hogy nekünk mondták el először a matek egyest, és előbb tudtuk, ha járnak valakivel, mint anya. Ma már mindkét húgunk egyetemista, fiatal felnőtt. Elválaszthatatlan kapocs tart össze négyünket. Jó, hogy vagyunk egymásnak! És ezt a gyerekeim is látják, érzik, tapasztalják. Sokat mesélek nekik arról, hogy néha bizony még most is hajba kapok a testvéreimmel, de ha ők nem lennének, három baráttal kevesebb lennék. Minden testvérkapcsolat más, de igyekszem a gyerekeimnek azt tanítani, úgy alakítani az életünket, hogy tudják: a testvér jó dolog, még akkor is, ha ezt nem mindig érzik így.

„Nem lehet bebetonozott kapcsolati rendszerről beszélni, a testvérdinamika folyton hullámzik – vélekedik a szakértő. – Különböző életszakaszokban más-más intenzitással jelenik meg a testvérféltékenység, és amikor a testvérek »összenőnek«, amikor már együtt tudnak játszani, vagy például mindketten kamaszodnak, el is tűnhet. Változnak a gyerekek, folyamatosan változik a kapcsolatuk is egymással.

Ha gyerekként nem is annyira jöttek ki jól, kamaszként, fiatal vagy idősebb felnőttként lehet, hogy átértékelik az egészet. Rengeteg erőt és lehetőséget érzek a testvérkapcsolatokban.

Normál helyzetben a testvér érték, mert amit átéltünk a saját családunkon belül, azt senkinek átadni nem lehet. Az egész múltunk érzésvilágát csak a testvérünk ismeri, és ez olyan összekötő kapocs, ami egy életre szól.”