„Olyan szörnyű éjszakám nem volt, mint amikor megtudtam, hogy a volt férjemnek új barátnője van. Pedig mindketten válni akartunk, én ugyanúgy, mint ő – meséli Erika, aki négyéves házasságból lépett ki, és már egy éve egyedülálló. – Vagy nyolc hónap eltelt a szétköltözés óta, és egyszer csak mondta, hogy egy kicsit később vinné el a gyereket, mert a barátnőjével még elmennek valahova.
Mi? Barátnő? Ekkor tudtam meg. És köpni-nyelni nem bírtam. Aztán eljátszottam, hogy nagyon laza vagyok, mondtam, hogy persze, nem gond, csak máskor ne a gyerek rovására intézze már ezeket az ügyeket.
Jött végül, én mosolyogtam, majd miután elmentek, összekaptam magam, felhívtam egy barátnőmet, elmentünk este bulizni, és összeszedtem egy fickót, akivel majdnem elsírtam magam az ágyban. Szegény. Úgy borultam ki, hogy azt hittem, nincs is semmi egyáltalán, részemről ez teljesen oké. Aztán hajnalban ott álltam egy rettenet éjszaka után, menekülve és zokogva. Egy-két nap alatt elmúlt. De egyelőre nem igyekszem, hogy találkozhassak is a csajjal.”
Van, akinek nincs ekkora szerencséje, vagy legalábbis nem tudja megkímélni magát attól, hogy az exe új barátnőjével is lépten-nyomon összefusson.
Fatima úgy találkozott az exe új barátnőjével, hogy együtt hozták vissza neki a kislányát. Vagyis a kislány hamarabb értesült a létéről, mint ő. Nem csoda, hogy sokkolta a helyzet.
„Szép volt, kedves, aranyos… csak éppen totálisan váratlan. Fogalmam sem volt arról, hogy most még valakivel találkoznom kell.
Egy percre még jól is éreztem magam, mert a jelenléte miatt elkerültük a volt férjemmel a szokásos sértődött kommenteket meg hozzászólásokat, beszólásokat és a többi, és legalább normális hangnemben kommunikáltunk. Csak mégis idegesített. Legalább szólhatott volna, nem?
Azóta valamennyire megszoktam, meg a barátnőim szerint örülhetek, hogy egy egész normális nővel jött össze Patrik, akire nagyjából rá merem bízni a lányunkat, de persze már most rettegek attól, hogy azok ketten csinálnak egy új gyereket, és az én lányom már kevésbé lesz fontos.”
Zora esete ehhez képest sokkal furcsább, mert ő végighallgatta a volt férjét az új kapcsolatok útvesztőjében és még tanácsokkal is ellátta, hiszen úgy érezte, ő ismeri a legjobban, a férfi pedig a volt közelség miatt bizalmas barátjának tekintette a nőt.
Nem tudom, egyszerre volt furcsa és természetes. Értettem, hogy hozzám fordul lelki ügyekben, de persze néha úgy éreztem, hogy nehogy már, ezt már legalább ne velem beszélje meg. Egyszerre örültem és idegesített. Amikor meg összejött ezzel a Zitával, egészen bénának tűnt a helyzet. Még nekem mesélt róla, de már róluk szólt a történet. Akkor rájöttem, hogy nekem is végre komolyabban rá kell feküdnöm a párkeresésre.
Képünk illusztráció. Részlet az Újra otthon című filmből. (Fotó: imdb)
A pszichológusok és tanácsadók egy része egyetért abban, hogy a válás utáni időszak és az exszel való jó viszony egyik alapfeltétele a világos határok kijelölése és betartása. A Psychology Today terapeuta tanácsadója, Stephen J. Wetchen ezt az egymással szemben lefektetett határok mellett úgy is érti, hogy a randizásban legalább arra figyeljenek a felek, és arra nagyon, hogy az ex valamely barátjával, családtagjával ne keveredjenek össze, mert azzal nyilvánvalóan csak elmérgesítik a helyzetet.
A Huffington Post szakértője, Tiffany Beverlin pedig egyenesen arra szólít fel, hogy semmi másra ne figyeljenek az elvált felek, mint a határok felállítására és betartására.
„Húzz egy vonalat a homokba, és soha, de soha ne engedd, hogy azt átlépjék.”
Értve ezalatt a pénzügyi közösség megszűnését, mindenfajta szexuális közösséget, testi kapcsolódást, sőt ha segítségre van szükséged, akkor se hívd soha az exet, hanem bárki mást, akármelyik szakembert, ne nézd a telefonját, ő se a tiédet, semmilyen tárgyat ne cseréljetek ki, adjatok kölcsön, legfőképpen pedig ne terheljétek egymást a saját életetekkel és kérdéseitekkel, amikor mindketten el akartatok válni, mert ha az egyik félnek folyton kérdése, kérése van, akkor a másik nem tudja a saját életét építeni, nem tud teljes kapcsolatot kialakítani, hanem folytonosan valamiféle kontrollt érez a másik oldalról, és oda kell figyelnie, ahova már nem akar.
Ez az elmélet szépen hangzik, csak annyiban érthetetlen, hogy tulajdonképpen két ember mégiscsak egy pár volt valaha, és nem kizárt, hogy esetleg békében vagy nagyjából egyetértésben, több-kevesebb megbecsüléssel váltak el. Hogy mondjuk továbbra is értékelik egymást, sőt ha van egy-két-három közös gyerekük, akkor őket egyetértésben és mégis együtt akarják nevelni. Az biztos, hogy a világos határok meghúzása itt is fontos (és mennyivel fontosabb egy korábban bántalmazó kapcsolatban, na ott aztán tényleg a minimális kontakt, ami megfelelő a papírok aláírása után), de egy megbecsülésen alapuló szétválásnál mégiscsak lehet egymásnak könyvet kölcsönadni, nem?
Meg lehet beszélni dolgokat a világról, amit ugyanúgy vagy különbözően látunk. De talán mindennél jobban meg lehet beszélni a gyerekek ügyét és rugalmasan kezelni, vagyis nem ahhoz ragaszkodni, hogy megmondtuk, hogy délután háromtól hétig kedden és pénteken lehet jönni, hanem ha nem úgy jön ki, akkor egy másik alkalommal is szabad, vagy hosszabban, esetleg rövidebben együtt lenni. Ettől még érvényes, hogy nem járkálunk egymás lakásába válás után, mintha még mindig ott laknánk, nincs közünk a másik szabadidős tevékenységeihez, ha nem beszél róluk, és – valljuk be – ahhoz sem nekünk kell hozzáfűznünk bármit is, ha becsajozott.
Hogy ezt hogy lehet elviselni?
Talán úgy, ahogy a válást. Az épp elég nehéz volt, nem? Egyvalamit pedig biztosan tudhatunk: ha tudatos vagy öntudatlan kísérleteket teszünk a kapcsolatuk meggyengítésére és elrontására, akár sikerrel is járhatunk, csak érdemes megkérdezni magunktól: mit nyertünk vele? Jó néhány áskálódós hónapot, amelyek során dühöngtünk, mérgesek voltunk, utálkoztunk – esetleg sikerrel. Mennyivel lett jobb tőle az életünk?
Sírni viszont ér. Sírni mindig ér, ha rossz. Ha épp most derül ki, hogy a rohadt életbe, mégis mennyi szépet csináltunk együtt (ez azért már néhányszor kiderült, nem?), de ha mégis most jut eszünkbe, hogy ennek tényleg vége, akkor lehet sírni egyet. Megint. Talán segít.
Borítókép: Részlet az Újra otthon című filmből. (Fotó: imdb)