Első hallásra nem is igazán értettem mondandója lényegét, és valóban nagyon negatív gondolatokat indított el a fejemben. Aztán elkezdte magyarázni a tapasztalatait.
Ha ő beteg, megfázott, nyűgös, lázas, sír és folyik az orra. De te egészségesen tudsz teljesíteni, gondját viselni, mindent megadni neki. Ám ha veled történik valami, mondhatni bármi, már sokkal nehezebb a helyzet. Ő nem érti a te állapotodat, közben azon aggódsz, miként látod el, és hogyan fertőződ meg. Márpedig meg kell oldanod!
Azóta eltelt jó néhány hónap, és mi mindannyian Apával együtt megúsztuk a telet és változékony tavaszt mindenféle betegség nélkül. Szilvi barátnőm tanácsa már-már feledésbe is merült, amikor is egy napon egy konzílium állt felettem és arról diskuráltunk, hogy akkor ők most engem megműtenének a közeljövőben. Lányos zavaromban elsőre csak annyit bírtam kinyögni, hogy én most erre nem érek rá, pici gyerekem van, mi lesz vele? Aztán elkezdtem Mazsola érdekeit nézni, és vad alkudozásba kezdtem. De hát még menni sem tud!
Nem lehetne ezzel az operációval várni egy kicsit? Nincs különösebb tünetem, néhány év kellene csak mindösszesen.
Hogy fogom emelgetni? Etetni és pelenkázni? No meg ölelgetni? A könnyek pedig már gyűltek is a szememben. Kezemet simogatva, elképesztő türelemmel magyarázták, hogy bár valóban nincs tünetem, ami pedig mégis, azt már megszoktam, de a középrövid távú prognózis szerint mind kevesebb oxigént kap a szervezetem, aminek eredményeképpen néhány éven belül az életminőségem is jelentősen romlik majd. Szép szóval, türelemmel és egy nagyon komoly fegyverténnyel sikerült meggyőzniük arról, hogy vállaljam a műtétet és annak kockázatait esetleges szövődményeit is akár, hiszen Mazsolát tényleg szeretném felnevelni.
A szerző fotója
Elkezdődött hát a lelkes és lázas egyeztetés arról, miként lehet megoldani Mazsola mindennapjait arra a röpke 2-3 hétre míg én kórházban vagyok, illetve azt követően itthon lábadozom. Talán az ember addig fel sem fogja teendői sokaságát míg az élet rá nem kényszeríti, hogy azokat átmenetileg adja át másnak. A megfelelő mennyiségű tápszer, bébiétel és pelenka beszerzése önmagában nem volt nagy kihívás. Az ilyen-olyan orvos- és védőnő-látogatások és kontrollok naptárban tologatása és egyeztetése azért okozott már némi fejtörést. Apucival pedig hosszasan gyilkoltuk egymás idegeit, mert ő bizony a szabadságából szeretett volna ránk és a gyógyulásomra áldozni, amit én persze ostoba képtelenségnek értékeltem, hiszen az értékrendemben a szabadság szóval napfény, kék víz, láblógatás, kirándulások és pihenés jár együtt, nem Mazsola „életben tartása” és az én ápolásom.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy konfliktusmentes időszak volt ez számunkra, hiszen közben valóban stresszeltünk a műtéten és a következményeken.
Azt mondani pedig, hogy márpedig én ekkorra meggyógyulok biztosan, lássuk be, hogy a teljes képtelenség kategóriába tartozik. A család összeállt mint a túrógombóc, és elkezdtük legyártani Az A, B és C forgatókönyveket is minden eshetőségre, hiszen most tényleg Mazsola érdekei voltak a legfontosabbak.
Míg én kórházban voltam, az én apukám, azaz Papó és pót Mamó látták el csöppségemet. Reggelente jöttek, gyors megbeszélést tartottak Apucival és egy meleg váltás után átadták egymásnak a stafétabotot. Este pedig, mikor Apuci hazaért, a fenti jelenet lejátszódott ismét, ők pedig hazamentek kipihenni Mazsolát. Ha esetleg úgy olvasnád ezt a cikket, hogy nincs gyereked, akkor valószínűleg elképzelni sem tudod miről szólhat egy ilyen megbeszélés. Ez az, amit egyébként csak az anyák tudnak és nincs is róla mit csacsogni mindaddig, míg nincs gond. Ám ha egy apróságot többen látnak el felváltva, akkor kell az információ áramlás arról, hogy mit és mennyit evett, mit pakolt a pelenkába, milyen a kedve, mennyit aludt, esetleg milyen új képességre tett szert. Csupa-csupa hasznos és fontos információ! Amikor pedig a kórház szigorú intelmek és tanácsok mellett úgy döntött, hogy hazamehetek, szintén Papó volt az első számú és legnagyobb segítségünk. Éjjelente Apuci őrködött Mazsola minden kívánságának teljesülése fölött és hogy egy kicsit mindenki pihenni tudjon, hétvégenként az anyukám, Mandi kapott főszerepet.
Nem, tényleg nem voltam sokat távol itthonról, nem is volt elviselhetetlen érzelmileg.
Ám utána azt nézni a nap minden percében, hogy az én kicsi – már nem is annyira kicsi – babámat mindenki ölelgeti, emelgeti, játszik vele és puszilgatja, csak én nem tehetem, nos ez keserves volt. Emelni nem lehet, hajolni sem. A sebet megütni, megszorítani és nyilván megrúgni sem. Tehát a lehetőségeim igencsak minimumra korlátozódtak. Ha nekem megfelelő magasságban volt, simogattam a kezét, lábát, hátát, fejét meg, ahol értem. Sokat beszéltem hozzá és alig vártam, hogy valaki számomra is jó szögben tartsa az ölében, mint a potyázó kiskutya rohantam az ölelésre rácsatlakozni, hogy egymás illatát, bőrének érintését és a másik szuszogását nehogy elfelejtsük.
Nagyon nehéz időszak volt és az én drága gyermekem mosolyogva a világra és benne minden élőlényre pillanatok alatt tudomásul vette, hogy én bizony most elérhetetlen vagyok számára, így nem is igazán foglalkozott velem. Napi egy-egy vigyort ha kaptam tőle, már nagy dolognak számított. Ekkor láttam be, tényleg mindegy egy ilyen apróságnak, hogy kivel van, mindaddig míg biztonságban érzi magát. Ő pedig csupa olyan emberrel volt körülvéve, akik rajongásig imádják.
Megtanult kicsit egyedül lenni, és a kutyáink társaságát is jobban értékelte.
Boldog volt, és rólam mindeközben szinte tudomást sem vett. Ember még annyira nem igyekezett a gyógyulás vizualizálásával, mint én abban a pár hétben. Sztahanovista hozzáállás, hogy valaki azért akar meggyógyulni, hogy dolgozhasson, de én nagyon és mindennél jobban akartam, hiszen ez volt az ára annak, hogy Mazsolát teljesen visszakaphassam, és a hétköznapok visszaálljanak a normális kerékvágásba ismét.
Kezdeti szárnycsapásaimat és próbálkozásaimat árgus szemek kísérték, folyamatosan figyelmeztetve rá, hogy óvatos legyek mert ha ez a seb szétnyílik vagy bevérzik, akkor bizony a beláthatatlan következmények mellett hosszabb kényszerpihenő az, amit az orvos kilátásba helyezett. Aztán kisvártatva a doki azt mondta, „Mondanám, hogy már mindent csinálhat, de attól tartok, hogy elég jól ismerem magát, és onnantól nem lesz megállás.” Fülig érő vigyorral közöltem vele, hogy értem én, mit szeretne mondani. Valószínűleg azt, hogy mindent lehet, de csak okosan!
Az első újra egyedül kiemelem az ágyból Mazsolát, és magamhoz ölelem pillanatában, mindenféle érzés cikázott bennem keresztbe és kasul, csak az nem, hogy okosan! Csak fogtam, öleltem, szagolgattam, és puszilgattam hosszú perceken át könnyes szemmel, mintha legelőször tartanám a kezemben, közben pedig végtelen hálát éreztem mindazért, amit már magunk mögött tudhatunk. Szilvinek pedig tényleg igaza volt, ha anya vagy, ne legyél beteg! Vigyázz magadra nagyon!