Én egyke voltam, és bár emlékszem, hogy hatéves korom körül nagyon szerettem volna egy kistesót, ez az érzés később elmúlt, és kamaszkoromban egészen boldog voltam attól, hogy senkivel nem kell osztoznom a szobámon. A férjemnek van egy féltestvére, de semmilyen testvéri érzelem nem köti őket egymáshoz, úgyhogy tulajdonképpen ő is egykeként érkezett a kapcsolatunkba.
Racionális döntések alapján elég hamar elhatároztuk, hogy egy gyerekünk születik majd.
Minden szempontból jobbnak láttuk az egy, mint a két gyerek lehetőségét. Természetesen ezeket a gondolatokat még gyerektelenül fogalmaztuk meg magunknak, de egészen sokáig hittünk bennük megingathatatlanul. Annyira, hogy kilenc év lett végül a két gyerek között.
- Először is az anyagi megfontolás. Egy gyerek sokkal kevesebbe kerül, mint kettő. Megjegyzem, ez igenis így van, és aki szerint a gyerek nem pénzkérdés, az álszent. A gyerek nem csak pénzkérdés.
- Másodszor, ha egy gyerekünk születik csak, akkor sokkal kevesebbet maradok ki a munkából. Ezt nem anyagi szempontból tartottam fontosnak, hanem karrier szempontjából. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy évekig ne dolgozzak, ne legyen saját keresetem, ne járuljak hozzá a családi kasszához én is. Pedig a férjem mindenben támogatott, felőle akár kétszer három évig is kismamáskodhattam volna, ha az esik jól.
Hét évig úgy éreztem, teljes, kerek a családunk.
Ide már nem férne be senki, se időben, se szeretetben, se anyagilag. Mi kész voltunk, mi voltunk a család, minden csak rontott volna a harmónián. Amikor a fiam született, az édesanyám mellrákos lett. Úgy tudtam csak látogatni a kórházban a műtét után, hogy a fiam lent várt az apjával a kocsiban, és miután a férjem ment fel hozzá, én megszoptattam a gyereket a hátsó ülésen. Szerettem volna minden pillanatban az anyukámmal lenni, rettegtem, hogy már nem sokáig lesz velünk, de közben össze voltam nőve a három hónapos babámmal is. Lelkiismeretfurdalás a négyzeten, teljes érzelmi és hormonális hullámvasút. Nagyon megviselt, kemény fél év volt.
Hálás vagyok, mert édesanyám meggyógyult, és sokáig nem is értem rá a saját érzéseimen gondolkodni, de aztán befészkelte magát egy gondolat a fejembe. Hogy milyen jó lett volna egy testvér. Milyen jó lett volna valakivel megosztani az aggodalmam, a rettegésem. Valaki olyannal, aki nemcsak megért, hanem pontosan ugyanazt érzi, mint én. Milyen jó lett volna, ha hiába csak fél órát lehettem volna bent a kórházban naponta, lett volna valaki más is, aki be tud menni, és nemcsak anyut látogatja, hanem a teljesen összetört apámat is támogatja.
Képünk illusztráció – Forrás: Unsplash
Amikor ezt megfogalmaztam magamnak, akkor éreztem először, hogy a fiamnak is jó lenne egy testvér. Hogy bármi történik is, ne legyen egyedül a világban.
Nem neki szülnék kistestvért, de örömmel töltött el az érzés, hogy akár a legszorosabb kapcsolat is kialakulhat köztük. Mondtam a férjemnek, hogy gondolkozzunk el rajta. Harmincnyolc évesek vagyunk, ha úgy döntünk, hogy szeretnénk még egy gyereket, akkor nem húzhatjuk már sokáig a dolgot. Azóta is nevetünk az aggodalmán: mi lesz, ha nem tudjuk majd annyira szeretni, mint a fiunkat szeretjük? A férjem valóban meg volt győződve róla, hogy egy gyereknek való szeretet van a szívében, és ettől több már egyszerűen nem fér el benne. A második gyereket majd nem tudja annyira szeretni, és kész.
Mondhatnám, hogy közös döntés volt, de az az igazság, hogy én döntöttem, ő pedig beleegyezett a kedvemért.
Megadta magát, ezt is egy racionális döntésnek tekintette, amit egy családban meghoznak. A kislányunk császárral született, de apás szülés volt. A kilenc év alatt, ami a két gyerek között eltelt, annyi változott a szülészeten, hogy divatba jött az első szőrkontaktus biztosítása a császáros babák és az édesapjuk számára.
Van ugye a bőrkontaktus, amikor hüvelyi úton megszületik a kisbaba, és az édesanyja hasára teszik, de már létezik a szőrkontaktus is a császáros babáknak, akik születés után az édesapjuk mellkasára kerülnek, ugyanúgy meztelenül, egy kis összebújásra, egymás szívének hallgatására, közös sírásra. Amikor összevarrták a császármetszés sebét, akkor az apuka átadja a gyereket, és az édesanyja mellére teszik. De az a pár perc, amíg csak az apukánál lehet az újszülött, elképesztően erős kapocs lesz számukra. Ezek a babák nem az anyukájuk, hanem az apukájuk illatával találkoznak először, az ő szívüket hallgatják.
Így lettek menthetetlenül szerelmesek egymásba a lányom és a férjem. Azonnal bebizonyosodott, hogy bizony akárhány gyerek szeretete is elférne a szívünkben. De azért kettőnél megálltunk, pont száz százalékkal teljesítettük túl a saját tervünket.