Nagyon elrontottam, tudom, nem is kell ítélkezni felettem, ostorozom én magamat eleget miatta. Fogalmam sincs, hogyan szoktathatnám le róla, hogy velem aludjon a gyerekem, annyira ellenáll a saját ágy gondolatának.
Pedig nem így indult, volt saját kiságya, egészen kétéves koráig abban is aludt, letettem este, esti mese, éneklés, jó éjszakát és már jöttem is ki a szobájából, ő pedig aludt reggelig a helyén. Akkor dőlt össze minden, amikor kitaláltam, hogy már nagy gyerek, jöhet a rendes ágy a rácsos helyett. Hatalmasat tévedtem. Nyugodtan maradhatott volna még a kiságyban, amíg jólesik neki.
Mert onnantól megkezdődött a vándorlás, aminek a vége mindig az lett, hogy mellettem kötött ki az ágyban az éjszaka közepén.
Tudom, tudom, vissza kellett volna vinnem mindig a saját ágyába, de hajnali egykor nekem erre nincs már erőm, öreg vagyok ehhez, hogy több napig vagy hétig ne aludjak normálisan, önző dolog, egyértelmű, hogy a világ legrosszabb anyja vagyok, mert ilyenkor csak morogtam az orrom alatt és inkább a másik oldalamra fordultam, átöleltem a gyereket, és aludtunk együtt tovább.
Képünk illusztráció – Forrás: Pexels/Snapwire
Nem zavart, hogy ott szuszog mellettem, gondoltam, majd leszokik róla, ha eljön az ideje, de persze megint nem lett igazam. Annyira odaszokott ugyanis, hogy már este sem lehet letenni a saját ágyába, rögtön az enyémben kell megágyazni neki és elaltatni.
Így ötéves korára ez már sok. Nem zavar továbbra sem, tőlem elhorkolhat az idők végezetéig is az ágyamban, de mégis felvetődik a kérdés, hogy ez meddig normális?
Hol jön el az a pont, amikor már sérül a lelke attól, ha még mindig az anyjával alszik? Mikortól számít nem normálisnak, ha egyáltalán létezik a gyereknevelésben a normális kategória. Erőltetnem kellene, vállalni a nagy esti hisztiket, hogy maradjon a saját ágyában? Úgy érzem, ehhez nincs idegrendszerem, de közben szeretném, ha nem emiatt kellene 30 évesen majd pszichológushoz járnia, mert olyan láthatatlan sebeket ejtett a lelkén az anyával együtt alvás.
A nagy kérdés az, meddig normális az együtt alvás, és erre dr. Janet Morrison pszichológustól találtam jó választ: bármeddig normális, amíg a gyerek igényli, de 5 éves kortól már érdemes átterelgetni az ágyába, javasolni neki sűrűn, hogy aludjon egyedül, hiszen önállóságra akarjuk nevelni. De ha épp egy nyolcéves gyerek beteg vagy szomorú, akkor nyugodtan aludjon az anyjával, mert akkor anya közelségére van szüksége.
A pszichológus szerint nem egy általános szabályt kell keresnünk arra, meddig alhat velünk a gyerek, hanem azt megfejteni, miért alszik az ágyunkban.
Ha például azért jön át, mert anya szomorú vagy magányos, akkor nem egészséges indokból alszik velünk, mert felnőttszerepbe helyezkedik, pótolni próbál valamit. Ha viszont csak pátyolgatásra, szeretetre van szüksége, akkor nyugodt szívvel hagyhatjuk az ágyunkban aludni.
Dr. Morrison tehát eldöntötte a kérdést nekem: marad a gyerekem mellettem, amíg igényli. Kivárom, hogy magától mondja azt, hogy már egyedül akar aludni.