Esküvő után pikk-pakk babát várni. Zökkenőmentesen visszatérni a jól fizető munkahelyre. Pataki-Nagy Évinek ilyesmi tervek cikáztak a fejében, ám az élet más lapokat osztott neki. Kisfia hosszan megváratta a fogantatással, a szülés utáni depresszió beárnyékolta a babával töltött mindennapokat, zátonyra futott a házassága, és a munkahelyén sem fogadták el, hogy többé nem a karrierépítés a legfontosabb számára.
Évinek nem maradt más választása, B tervet kellett készítenie, a lelke mellett ugyanis a teste is jelezte, hogy nem jó úton jár. Egyre komolyabb egészségi problémákkal kellett megküzdenie, mire meghozta a döntést: gyökeresen megváltoztatja az életét, és a multicég igényeinek kiszolgálása helyett a saját lábára áll, hogy megvalósítsa az álmát. Egyedülálló anyaként vágott bele a Ma-Mi Műhely megépítésébe, pont azért, hogy újdonsült anyukáknak segítsen elkerülni mindazt, amiben ő nyakig elmerült.
Mennyi idő telt el a Ma-Mi Műhely ötletének születése és megvalósítása között?
Abban a multiszektorban, ahol dolgoztam, az év utolsó két hónapja a legkeményebb, akkorra esik ugyanis a megújítás időszaka. Az új pozíciómban, amiben szülés után dolgoztam, azért voltam felelős, hogy a hozzám tartozó embereknek kommunikációs és értékesítési stratégiát kínáljak, valamint szakmai információkkal segítsem a munkájukat. Mivel az együttműködés egyáltalán nem ment gördülékenyen közöttünk, a munkakörömet egyre frusztrálóbbnak és egyre nehezebben működtethetőnek éreztem, ez a tavalyi év végén érte el a tetőpontját.
A sok negatív élmény egyike volt például az, hogy az egyik, kizárólag férfiaknak tartott prezentációm közben kiabáltak velem, és zokogva tártam eléjük az elképzeléseimet, mert abban az egyben biztos voltam, hogy nem fogom félbehagyni a mondanivalómat. Hosszú időbe telt, mire a vezetőim is belátták, hogy hiába vagyok lendületes, proaktív és tehetséges, ha a másik oldalról hiányzik a befogadókészség, képtelenség egyről a kettőre jutni. Addigra én már folyamatosan gyomorproblémákkal és hasmenéssel küzdöttem, illetve szokásommá vált a panaszkodás, ami korábban teljesen távol állt tőlem.
Januárra annyira súlyossá vált az egészségi problémám, hogy kórházba kerültem, és ki akartak vágni egy bélszakaszt. Nagy nehezen kikönyörögtem a sebészorvosnál, hogy próbáljuk meg utolsó lehetőségként a gyógyszeres kúrát, mert nem tudtam volna kire rábízni három hétre a kisfiamat.
„Megtanultam fúrni, faragni, bútort összeszerelni, kertet gazolni és kerítést mázolni.”
Ezen a ponton előttem is kikristályosodott, hogy innen tovább kell lépnem, azt azonban nem tudtam, merre vegyem az irányt. Pályázgattam, és szüntelenül figyeltem az utamba kerülő lehetőségeket, de igazán egyiket sem éreztem magaménak. A saját vállalkozás ötlete volt az, ami a leginkább lázba hozott, erősen élt bennem a vágy egy olyan közösség felépítésére, aminek az anyák állnak a középpontjában. Február elején kezdeményeztem a felmondást a munkahelyemen, addigra már pontosan tudtam, hogy mit akarok, „csak” a megvalósítás volt hátra.
Milyen kihívásokkal találkoztál egyedülálló nőként a „műhelyépítés” során?
Amikor a kórház után otthon lábadoztam, úgy vetettem bele magam a saját vállalkozásom felépítésébe, mint egy megszállott. Semmi másra nem tudtam gondolni, éjjel-nappal az járt a fejemben, hogy milyen feladatok várnak rám. Piackutatást végeztem, költségtervezetet írtam, kigondoltam a koncepciót, mindezt a nulláról kezdve.
Amikor elérkezett az idő, minden szabadidőmet arra fordítottam, hogy megtaláljam azt az ingatlant, ahol helyet kaphat a műhely, ez sem volt azonban fáklyás menet: előfordult, hogy amikor nőként, egyedül érkeztem a megbeszélésre, és felvázoltam a terveimet a tulajdonosnak, az arcomba nevetett. Mivel éreztem, hogy egyedülállóként gyenge lábakon állok a tárgyalásokon, elhívtam magammal egy meleg barátomat, így egy férfiemberrel az oldalamon máris komolyabban vettek.
Miután megtaláltam az ideális helyet, rám szakadt a többi, végeláthatatlannak tűnő teendő: az engedélyeztetés, a jogszabályok bújása, a könyvelés, és a sort még estig folytathatnám. Amikor kifizettem a kauciót, és elindítottam a Facebook-oldalunkat, belém hasított, hogy innen bizony már nincs visszaút, a Ma-Mi Műhelynek meg kell születnie – ezzel a felelősséggel sem volt könnyű egyedül megbirkózni.
„Amikor felvázoltam a terveimet a tulajdonosnak, az arcomba nevetett.”
Ahogy haladtam előre az utamon, úgy álltak mellém egyre többen, köztük ismeretlenek is. Az eredeti terveim egy 60 négyzetméteres helyiségre készültek, így igencsak elúsztam a költségekkel, végül ugyanis egy 100 négyzetméteres ingatlan mellett döntöttem.
Emiatt komoly erőfeszítéseket kellett tennem azért, hogy lefaragjam a kiadásokat: megtanultam fúrni, faragni, bútort összeszerelni, kertet gazolni és kerítést mázolni. Hogy spóroljak a szállításon, a neten rendelt dolgokért a saját autómmal mentem el, az sem tartott vissza, hogy 50-60 kilós pakkokat kellett mozgatni.
Mint sztori, nagyon jól hangzanak a fentiek, nőként azonban pokolian nehéz volt megélnem, hogy a fizikai munkától heteken át tetőtől-talpig poros és izzadt voltam. A legnagyobb kihívásokat ezek jelentették, a stratégia felépítését, a szolgáltatók szervezését, az arculat és a kommunikáció kialakítását kifejezetten élveztem.
A környezetedben élők hogy reagáltak arra, hogy a multikarriert hátrahagyva fejest ugrottál a bizonytalanba?
Amikor a családommal és a tágabb környezetemben élőkkel megosztottam, hogy magam mögött hagyom a régi munkámat, és egy anyaközpont felépítésébe vágom a fejszémet, mindenki teljesen kétségbeesett, sőt volt olyan rokonom is, aki konkrétan elsírta magát a hír hallatán – nem örömében. A legtöbben azt gondolták, hogy „agyamra ment a válás”, megbolondultam, nagyon nehéz volt meggyőzni őket arról, hogy nagyon is magamnál vagyok, és teljesen komolyan gondolom az egészet.
Ma-Mi Műhely
Amikor az első értékesítési stratégiát megmutattam a volt férjemnek, aki nagyon otthonosan mozog az üzleti világban, kertelés nélkül azt mondta, hogy ebből képtelenség lesz megélni – vagyis rajtam kívül senki sem hitt a Ma-Mi Műhelyben. Az én szemem előtt végig az lebegett, hogy segítséget nyújtsak az anyáknak, és levegyem a vállukról azt a terhet, ami akár agyon is nyomhatja őket, ha magukra maradnak a gondolataikkal – mert ha az anyák jól vannak, akkor nagy valószínűséggel a család is jól lesz.
Miből merítetted a hajtóerőt, ami egyre közelebb vitt az első Ma-Mi Műhely megnyitásához?
Nem nagyon szoktam reklámozni, ahhoz azonban, hogy összeálljon a kép, el kell mondanom, hogy szegény családból jövök, és bár gyerekként hiába szerettem volna sok dolgot, egyszerűen nem kaphattam meg őket annak ellenére sem, hogy a szüleim mindent megtettek, ami erejükből tellett. A sors fintora, hogy a nem túl rózsás anyagi helyzetünk ellenére az I. kerületben laktunk, és nyolc évig egy igazán elit iskolába jártam.
Az életem ott nem szólt másról, csak a sóvárgásról, hiszen az osztálytársaim kétszintes lakásokban laktak, és hatalmas bulikkal ünnepelték a születésnapjukat. Már akkor azzal szembesültem, hogy igazán senki nem hisz abban, hogy ha felnövök, viszem majd valamire, és utólag visszagondolva épp ez adott nekem hatalmas erőt ahhoz, hogy bebizonyítsam, igenis képes vagyok az álmaim megvalósítására.
Hogy érzed magad most? Miben más ez az Évi, mint az, aki a multicégnek dolgozott?
Lekopogom, azon kívül, hogy fáradt vagyok, fizikailag sokkal jobban érzem magam, mostanra ugyanis megszűntek a gyulladásos bélproblémáim, és lelkileg is kezdek egyenesbe jönni. Márciustól sikerült kialakítanom egy olyan munkarendet, ami lehetővé teszi, hogy bölcsi után 100 százalékban anyuka lehessek, és csak a kisfiamra figyelhessek. Februárban még egyáltalán nem volt ilyen jó a helyzet, szegényt rendületlenül cipeltem magammal ingatlanokat nézni, vagy bútoráruházakba kiegészítőket vásárolni, de mára ennek vége.
Összességében tehát nagyságrendekkel jobb a helyzet, elsősorban azért, mert megvalósítottam, amit célként kitűztem magam elé. Azt, hogy sikeres lesz-e a Ma-Mi Műhely, vagy sem, nem tudhatjuk előre, azt azonban, ami rajtam múlt, teljes mértékben megtettem, és olyan tapasztalatokat szereztem, amikről korábban álmodni sem mertem.