Borzasztó dolgot hallgattam végig a minap a villamoson. Egy apa kigúnyolta a saját óvodáskorú kisfiát, amiért az félt a kutyáktól. Szinte kéjjel hangsúlyozta neki, hogy egy akkora kiskutya, mint egy macska, egyáltalán nem félelmetes, és butaság félni tőle, csak a gyáva kis pojácák félnek tőle, és ugye, hogy az ő fia nem ilyen? Szerencsére egy utas kedvesen beleszólt a beszélgetésbe, és az apa hallgatott a jó szóra, kicsit megértőbbnek mutatkozott.
Soha nem szabad kinevetni a gyerekek félelmeit! (Fotó: Pexels.com)
Természetesen ügyesen kell lavírozni a megértés és a támogatás között, főleg, ha például a fogorvosnál derül ki, hogy a gyerekünk retteg a fúrótól, de van egy lyukas foga. Van, amit ott és akkor muszáj megtenni, és kicsit határozottnak lenni. Hazudni ilyen esetben sem szabad. Felesleges azt mondani, hogy észre sem veszi majd, csak egy pillanat az egész. Jobb bevallani, hogy kellemetlen lesz, de nem fog fájni, és megígérni, hogy végig fogjuk majd a kezét. Természetesen egy apró ajándékot is be lehet ajánlani a végére. A gyerekek félnek, de meggyőzhetők, mert mindig nagyon okosak.
Összegyűjtöttünk hat, óvodások számára félelmetes dolgot, és a gyerekek szülei azt is elmesélték, mit tudtak a félelem ellen tenni.
Félelem a haláltól
Amikor Andrea kisfia megértette, hogy minden ember halandó, nagyon elkezdett félni a saját halálától. Eleinte csak többet beszélt a dologról, de később a szülők számára teljesen érthetetlen időpontokban is előhozakodott vele, majd éjjel sokszor sírva ébredt.
Sokat beszélgettek a dologról, arról, hogy a dédszülők meghaltak már, de ők idősek voltak, és ez az élet rendje. Elmesélték, hogy sajnos gyerekek is meghalhatnak betegségben vagy balesetben, de szerencsére ez nagyon ritka.
„Hetekig tartott a dolog, már azon gondolkodtunk, hogy segítséget kérünk, mert magunk nem boldogulunk, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve elsétáltunk a Fiumei úti sírkertbe, ami annak ellenére, hogy temető, közparkszerű. Bár a temetőnek van egy kicsi köztemető része is, ahol mai napig tartanak főleg hamvasztásos, szétszórásos temetést, új sírokat nem láttunk, és sehol nem volt egy gyereksír sem. Meggyőző volt. Bár az emberek meghalnak, a gyerekek felnőnek. Még pár napig téma volt, de már nem a saját halála foglalkoztatta, hanem inkább általánosságban az elmúlás.”
Félelem a sötéttől
Gábor kisfia háromévesen kezdett ragaszkodni ahhoz, hogy égjen a kis lámpa a szobájában éjjel is. Ha mégis arra ébredt az éjszaka közepén, hogy valaki lekapcsolta, alig mert újra elaludni. Mivel a gyerek nem panaszkodott arra, hogy valami elképzelt dologtól is félne a sötétségen kívül, a szülők annyiban hagyták a dolgot.
„Azt nem akartuk, hogy világosban aludjon, mert fontos a lehető legnagyobb sötét, de azt se szerettük volna, ha fél. Vettünk egy olyan éjjeli lámpát, ami szabályozható, és ha mozgást észlel, egy picit erősebben világit. Bevált, egy évig használtuk, majd egy nyaralás után, ahova a lámpát nem vittük magunkkal, teljesen el is hagytuk.”
Könnyebb, ha bele tudjuk élni magunkat! (Fotó: Pexels.com)
Félelem a szülők válásától
Dóra kislánya azzal jött haza egyik délután az óvodából, hogy sírva könyörgött a szüleinek, nehogy elváljanak. A szülők semmi ilyesmit nem terveztek, sőt boldog házasságban éltek. Kérdés nélkül is azonnal tudták, hogy valamelyik ovis társnak válhatnak a szülei, és ez zaklatja fel nagyon a kislányt.
„Először arról kezdtünk neki beszélni, hogy nem kell aggódnia, mert mi nagyon szeretjük egymást, nem fogunk elválni. De még aznap rájöttünk arra, hogy ezzel a többi szülőt hozzuk rossz helyzetbe és hát annak ellenére, hogy most még ez teljesen elképzelhetetlennek tűnik, később esetleg mi is a különélés mellett dönthetünk. Úgyhogy fényképeket kezdtünk nézegetni azokról az ismerőseinkről, akiknek elváltak a szülei, és a gyereküket mégis mind ugyanannyira szeretik. Szerencsére csak ilyet ismerünk, úgyhogy nem volt nehéz dolgunk. A végére annyira sok jót mondtunk a válásról, hogy azon nevettünk, nehogy mostantól meg elvált szülők gyereke akarjon lenni a lányunk.”
Félelem attól, hogy örökbe fogadták
Egy nagy testvér gonosz kis poénjai is átcsaphatnak valós félelembe, mint ahogy ez Nikivel is megtörtént. A bátyja azzal kezdte piszkálni, hogy őt csak örökbe fogadták a kórházban, nem is igazi gyereke a szüleinek, és bár a nagy tesó nem mondott olyanokat, hogy majd le is mondanak róla, a történet tovább dolgozott a kislány fejében, és pár nap alatt valami egészen sötét mesévé forrta ki magát.
„Eleinte nem is vettük komolyan, csak azt mondtuk, hogy ez nyilván butaság, a testvére csak poénkodik, ne foglalkozzon vele. De amikor már reggel is és elalvás előtt is az újszülött fotókat kellett nézegetni, majd a legapróbb részletekbe menőkig elmesélni a születése pontos körülményeit, akkor új stratégiához folyamodtunk. Naponta több dologról is megjegyeztük, hogy mennyire hasonlít ránk, vagy a családban valakire: pont úgy áll a hajad, mint apának ezen a gyerekkori fényképen. Az egyéves születésnapotokon annyira egyformák vagytok a bátyáddal, hogy rá kell írnunk a fénykép hátuljára, hogy ki van a képen, mert nem fogjuk tudni. Plusz bedobtunk pár várandós sztorit is arról, milyen nehéz volt hatalmas pocakkal felgyalogolni a hetedikre, amikor nem működött a lift és hasonlókat. A legfőbb érv ami meggyőzte viszont az volt, amikor a tesója bevallotta, hogy csak húzta, és nemcsak hogy nem örökbefogadott gyerek, de ő már félórásan is a kezében tarthatta a kórházban és azóta is nagyon szereti.”
Néha nehéz segíteni (Fotó: Pexels.com)
Félelem a lift hangjától
Zolika egyáltalán nem félt a lifttől, viszont éjjel nagyon halkan behallatszott a szobájába a felvonó hangja, amiről azt képzelte, hogy egy nagy szörny, aki kis állatokat csalogat magához, hogy megegye őket. A zajt nappal nem is lehetett hallani, éjjel viszont a nagy csöndben nem lehetett kizárni. A felnőttek meg sem hallották, a kisfiú viszont rettegett tőle.
„A sokadik átvirrasztott éjszaka után felöltöztem – meséli Zolika apja –, és kimentem a lépcsőházba liftezni. Másfél órán keresztül mentem le és fel, közben mobiltelefonnal „élőztem” néha, hogy lássa, az a furcsa morgó hang valóban akkor hallatszik, amikor valaki elindul felfelé, vagy fentről lehívja a liftet. Másfél óra éjjel a liftben egyébként maga az örökkévalóság, ezt szeretném hangsúlyozni!”
Félelem a másságtól
Zalán még nem járt óvodába, amikor az utcán találkoztak egy mozgássérült férfival, akinek modern, fém műlába volt. A kisfiú nem tudta levenni a szemét a lábról, amit a tulajdonosa észre is vett, és kedvesen megjegyezte, hogy ez egy nagyon szuper láb, sokkal gyorsabban lehet futni vele, mint az igazival. Úgy tűnt minden rendben, pár napig nem történt semmi különös, de aztán amikor egy kerekesszékes férfi jött szembe az utcán, a kisfiú félve húzta át az anyukáját a másik oldalra.
Este rajzolt egy mankós embert, és kitalált hozzá egy mesét arról, hogy az ember egy gonosz gyerekrabló, aki a mankójával kopogtat a gyerekek ablakán.
A szülők teljesen tanácstalanok voltak, főleg miután észrevették, hogy a félelem már a bottal közlekedő idősekre is kiterjed. Végül a jövendő óvónőtől kértek segítséget, aki pár napra rá elő is állt egy fogyatékos embertársakról szóló programmal az óvodában, ahova látogatóba mentek.
„Nem vitte túlzásba a magyarázkodást, arról beszélt csak, hogy ha úgy látják a gyerekek, hogy másnak segítségre van szüksége, akkor tegyék meg. A mozgássérült embereket pedig arról lehet felismerni, hogy kerekesszékben ülnek, mankót használnak, vagy művégtagot. Akinek pedig a mi segítségünkre van szüksége, attól nem félünk, hanem segítjük.”