„Amikor még egyedülálló, gyermektelen és fogalmatlan voltam, azt hittem, hogy mindent jobban tudok. Én is forgattam a szemem, ha kérték, ha nem, elmondtam a véleményemet mindenről, amiből nem maradhatott ki a gyereknevelés sem. Tudtam, hogyan tudnám jobban és okosabban csinálni az egész anyaságot a saját gyerekemmel. Tökéletesen viselkedő, tökéletesen fésült, tökéletesen okos kis hölgyeket vagy urakat nevelnék fél kézzel a hátam mögött – valami ilyesmi élhetett akkoriban, huszonéves koromban a fejemben.
Biztos voltam benne, hogy amikor anya leszek, az életmódom nem fog megváltozni csak azért, mert gyerekem van.
A gyerekeknek alkalmazkodniuk kell és be kell illeszkedniük az őket nevelő felnőttek életébe. Így láttuk a dolgokat az egyedülálló barátaimmal. Végül is, erről szól az élet, nem igaz? Alkalmazkodás egymáshoz, a környezetünkhöz, a körülményeinkhez, tanulja meg a baba is minél hamarabb. Bár senkit sem kritizáltam közvetlenül, nem mondtam a már anyává vált nők arcába, hogy nem tetszik, ahogy nevelik a gyerekeiket, az arckifejezésem valószínűleg mindent elárult arról, hogy mit gondolok velük kapcsolatban.
Mindez azelőtt történt, hogy a valóság megérkezett egy válogatós, hisztis, akaratos és tüneményes gyerek formájában az életembe, hogy ledöntsön engem és azt a nagyon markáns véleményemet a kényelmes piedesztálról. Az én esetemben a karmának neve, arca és a legédesebb mosolya volt, és azonnal szétrúgta az önelégült, önfejű, véleményezős hátsómat – már ami a gyereknevelést illeti.
Képünk illusztráció (Forrás: Getty Images)
A legnagyobb pofon a dackorszak érkezésekor jött el, amikor ráébredtem, hogy a fejem tetejére állhatok, akkor sem tudom megoldani, hogy ne kapjon idegösszeomlást az én drága gyermekem napjában minimum tízszer.
Előtte már túl voltam azon a sokkon, hogy egy baba nem akkor alszik, amikor az anyuka szeretné, és hogy milyen fájdalommal jár a szülők számára, ha sír.
Így nemhogy alvástréningről szó sem lehetett, hanem még a kezemből sem nagyon raktam le az első három hónapban.
Ahogy haladt az idő, egyre inkább rá kellett ébrednem, hogy mennyire el voltam tévedve az első gyerekem születése előtt. Az a nő voltam a bevásárlóközpontban, aki csúnyán néz és csóválja a fejét a hisztiző gyerek láttán, sőt, olykor még oda is szól, hogy „nevelje már meg azt a gyereket!” Amikor először találkoztam ilyen emberrel, miközben a gyermekem ott hisztizett mellettem, letaglózott az érzés, hogy én is ennyire kényelmetlen helyzetbe hozhattam az anyákat csak azzal, ahogy néztem rájuk. Innen is elnézést kérek minden érintettől. Már tudom, már értem, milyen az, amikor tehetetlennek érzi magát egy anya, vagy amikor csak próbálja terelgetni a jó irányba a gyermekét.
Nemcsak a hiszti kapcsán szólnak bele az emberek az anyák dolgába, valahogy mindenki mindig jobban tud mindent.
Ebben is a régi önmagamra ismertem, és ebből a szögből, ahol most állok, kisgyerekes anyaként már nem olyan tréfás megélni azt, hogy egy vadidegen nő az étterem mosdójában rám szól, hogy már igazán nem nekem kéne megmosni a hároméves gyerek kezét, mert így sosem tanulja meg az önállóságot. Vagy azt, hogy a boltban a pénztáros megkérdezi a gyerekem nevét, majd közli vele, hogy az anyukája milyen gonosz, hogy ezt a nevet adta neki, mert így hívják vidéken a teheneket. De felhozhatnám azt is, hogy a buszon hányszor kapok megjegyzést a gyerekem sapkájára, kabátjára, biztos melege van, fázik vagy éhes, és én biztos nem tudom, mit csinálok. Számomra óriási tanítás az anyaság, nemcsak abban, hogy megtanuljam a feltétel nélküli szeretetet, hanem abban is, hogy ne ítélkezzek elhamarkodottan, és főleg ne alkossak véleményt olyan témában, amiről fogalmam sincs.”
A cikk létrejöttét a Richter Gedeon Nyrt. támogatta.